XVIII. I love you, I hate you, I love you... ~ Szeretlek, Gyűlöllek, Szeretlek...

 “They didn't agree on much. In fact, they didn't agree on anything. They fought all the time and challenged each other every day, but despite their differences, they had one thing in common: they were crazy about each other…”

~ „Nem sok mindenben értettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást…”

A másnap nem okozott túl sok örömet a három barátnőnek: mindegyikőjüknek borzalmasan fájt a feje és a reggeli hallatán a gyomruk erős késztetést érzett, hogy megossza a világgal a tegnap esti vacsorát. Stefan és Jeremy közösen cipelték őket a Fall házhoz, ugyanis éjfél körül elkezdtek egymás után kihullani. A sort Hope kezdte, aki a whisky után túlságosan is jól kezdte érezni magát. Ha Damon nem veszi a hátára és viszi ki levegőzni, valószínűleg a pulton lejtette volna a következő táncot. 

Hope ruhája

Az énekes betartotta az ígéretét, a fehér toppja fölé a srácoktól kapott pulcsit kapta fel, valamint egy sima cső szárú farmert és egy sarut, ugyanis a késő őszi időponthoz képest jó időnek tűnt. Barátnői is az ő gardróbját térképezték fel, mivel nem vittek magukkal váltás ruhát. Nagy szerencséjük volt, hogy a szobákhoz saját fürdő is tartozott, ugyanis egyikőjük sem siette el a reggeli készülődést, pedig mindannyijukra ráfért, legalábbis a tükörképeik szerint. A fejtetőn lévő madárfészek és a mosómaci szemek nem igazán tartoztak a szerinte elfogadhatóhoz.

Hope-nak fogalma sem volt, hogy vezet majd el a suliig, de Stefan, mint hős lovag a lehető legjobb pillanatban bukkant fel és ajánlkozott a sofőr szerepére. A lány egy másodpercig sem gondolkozott, a srác kezébe nyomta a slusszkulcsot, és majd hogy nem szó szerint beesett a hátsó ülésre. Caoline követte a példáját. Stefan halkan kuncogni kezdett, mire egy bosszús morgás jött hátulról. Jobbnak látta ezek után, ha uralkodik magán.

Az iskolában követték példáját, senki sem mert a három méregzsákkal kikezdeni. A híresség legnagyobb bánatára történelemmel kezdtek, amin eddig se értett szinte semmit, de most végképp elveszítette a fonalat, pedig az első világháború fordulópontját vették, ami az egyik legfontosabb tananyaguk az évben. A létező összes alkoholt elátkozta.

A földrajz órán pedig kis híján megkapta az első büntetését. Annyira izgalmasnak találta Ázsia gazdasági állapotát, hogy tíz perc után bealudt, s a tanár többszöri felszólítására sem ébredt fel, sőt! Mikor ébresztgetni kezdte azzal, hogy a padja mellé állt és szólongatni, meg bökdösni kezdte, ismét morogni kezdett és hirtelen elkapta a tanár karját. Ezen mindenki lehűlt. Na, igen, nem tanácsos őt sem felébreszteni, főleg, ha másnapos. Nem győzött elégszer bocsánatot kérni a viselkedése miatt, s csak azért, mert eddig mindig rendesen viselkedett kímélték meg.

Szünetben épp a szekrényében pakolászott, mikor Matt felbukkant.

- Jól áll a pulcsi – jegyezte meg.

- Köszi – motyogta, de mivel nehezére esett megtartani a fejét, egy pillanatra nekidöntötte a fém váznak. Amint össze tudta szedni magát annyira, hogy a fiú felé forduljon és folytassa a beszélgetést, már majdnem be is csengettek.

- Hú, pocsékul nézel ki – csúszott ki a focista száján. Ez után sűrűn pislogni kezdett zavarában és elfordította a fejét.

- Tudom – adta meg magát sóhajtva a lány. – Ha legközelebb inni akarok, ne engedd – kérlelte.

- Oké, de ne engem hibáztass – emelte fel a kezeit védekezően.

- Tudod, mit? Ha bemegyek a Grillbe, rejtsd el az összes alkoholt, hogy még csak véletlenül se fordulhasson elő – könyörögte.

- Meglátom, mit tehetek ez ügyben – mondta ezer wattos vigyorral. Egy kissé megijedt, hogy a beszólása miatt keményen le fogja oltani, de mikor nem ez lett, megnyugodott. Egyszer talán még barátok is lehetnek.

- Nem láttad Caroline-t? – nézett körbe az énekes. – Azt mondta egy perc és jön – kezdte pásztázni a ritkuló tömeget.

- Nem, de ha már így szóba került, miről szoktatok beszélgetni? – érdeklődött feszülten. Hope furcsán méregetni kezdte. Eddig sosem beszélgettek a suliban, csak a Grillbe váltottak egymással néhány szót, de akkor sem került terítékre ilyen személyes téma. – Tudod, mit? Inkább hagyjuk – legyintett a srác, s már készült sarkon fordulni, mikor Hope megszólalt.

- A fantasztikus volt- legjobb-barátnőmről, az elfuserált párkapcsolatomról és eddigi pályafutásomról – ecsetelte elgondolkozva.

- Mindig te voltál a téma? – hitetlenkedett.

- Nem vagyok egoista, de azért köszi, értem a célzást – morogta.

- Bocsi, nem így értettem, én csak… - kezdett mentegetőzni.

- Nem érdekes, hagyd – túrt bele barna loboncába. – Ma a szokásosnál is rosszabb társaság vagyok. Amúgy nem, az elején inkább ő mesélt magáról és a suliról, néhány pletyka is szóba került, de semmi eget rengető. Miért?

- Csak úgy. Most mennem kell tesire, szia! – köszönt el.

Egy ideig értetlenkedve nézte a távolodó fiú alakját, majd beléhasított a felismerés. Basszus, nekem is tesim van!

Az órák után kis híján örömkönnyeket hullatott a három barátnő. A testnevelés a legrosszabb rémálmukat is meghaladta, még Hope-nak is, pedig neki a kedvenc tantárgyai közé tartozott. A sorscsapások azonban nem értek véget, ugyanis Damon kocsija ott parkolt a Fall ház előtt, a tulajdonosa pedig lazán nekitámaszkodott.

- Te szabadítottad rám? – kérdezte nem túl kedvesen a lány Stefantól. Már mindenkit hazaszállítottak, azonban a hős lovag nem engedte, hogy az énekes egyedül vezessen, ezért őt is visszahozta.

- Ha azt mondom, nem, elhiszed?

- Neked bármit elhiszek – adta meg magát.

A fiatalabb Salvatore-t lesokkolta ez az információ. Egy ideig csak pislogni tudott és várt, hogy elnevesse magát utastársa, de látszott, hogy kicsit sincs humoros kedvében, ezért inkább nem is feszegette a témát. Szépen beparkolt a garázsba, s felajánlotta Hope-nak, hogy menjen csak be, elrendezi egyedül is a bátyját. De az énekes nem akart illetlennek tűnni, ezért üdvözölte a vendéget… A maga morcos módján.

- Jöttél kárörvendeni? –kezdett bele, mikor a férfi elé ért.

- Hú, úgy látom valaki bal lábbal kelt ma fel – emelte fel a kezeit védekezően. – A végrendeletemet még nem írtam meg, adsz rá egy kis időt?

- Eszméletlenül vicces vagy, Damon, kackac, kinevettük magunkat. Most mondd el, miért jöttél. – Hát igen, nem a legjobb napot választotta a piszkálódásra, az már biztos.

- Csak, hogy tudd, szépségem, nem miattad jöttem, hanem, hogy hazafuvarozzam a drága kisöcsémet. Tegnap is miattad kellett szegénynek hazasétálnia, nem akartam, hogy ma is így járjon. – Ez egy övön aluli ütés volt a tudatlannak, s ezzel ő teljes mértékig tisztában volt. Stefantól be is zsebelt egy szúrós pillantást. Vámpírként meg se kottyant neki az út, de Hope erről nem tudhatott, ő emberi mértékben gondolkodott.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét bűnbánóan.

- Semmi gond, bármikor máskor is megteszem – lovagiaskodott a srác. – Mehetünk, Damon – szállt be testvére kocsijába. – Szia!

- Szia – köszönt el a híresség is.

- Ugye tudod, hogy tartozol egy köszönömmel? – kérdezte az idősebb fivér.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – fonta össze a mellkasa előtt a karjait.

- Áhá! Szóval ezért fújsz rám ennyire! – esett le neki a tantusz.

- Jól van, köszönöm! Most már végre békén hagysz? – kezdett pánikba esni. Mindenáron el akarta kerülni ezt a témát, de már nem volt menekvés. A férfi fogást talált rajta, s egy alkalmat sem szalaszt el, hogy kiélvezze fölényét.

- Egy kicsivel több hálát érdemlek, nem úgy gondolod? Elvégre hagyhattam volna, hogy lelejtsd azt a táncot, nekem tökéletes lett volna a kilátásom onnan – mosolygott pimaszan, mire Hope elpirult.

- Mit szeretnél? – kérdezett rá, de amint megtette, átkozta ostobaságát. Első szabály: ne adj fegyvert az ellenfeled kezébe. Ezt még egy majom is tudja.

- Egy táncot – élt a lehetőséggel Damon. Tudta, hogy bármit kérhetett volna – egy bizonyos határon belül – azt a lány teljesítené. Még akár őt is választotta volna kísérőjének.

Nem. Azt akarom, hogy magától vágyjon arra, hogy velem legyen. Akarjon engem. S most szombaton elérem, hogy a teste miattam boruljon lángokba. Értem égjen.

- Rendben – egyezett bele a várthoz hűen Hope.

- Akkor, további morgás mentes napot – hajolt meg parádésan.

- Köszi – válaszolta morcosan.

- Apropó – torpant meg, mikor beszállt a kocsiba. – Ez a tiéd – dobott neki oda egy dobozt. A lányt váratlanul érte, de gyorsa reflexeinek hála elkapta. Érdeklődve nézte meg, hogy mit kapott. Aszpirin, állt rajta nagy betűkkel. Szemei tányér méretűek lettek, de már nem volt alkalma megköszönni, ugyanis villámgyorsan, csikorgó kerekekkel elhúzták a csíkot.

Egyszer úgy viselkedik, mint egy világbajnok paraszt, aki csak meg akar dönteni, máskor pedig, mint egy jó barát, akire bátran lehet számítani a bajban. Vajon el fog múlni valaha ez a kettősség érzetem vele kapcsolatban?

*

A hét utolsó két napja hipergyorsasággal telt el, legalábbis az énekes számára. Egy dolgozatot sem írtak, ami önmagában jó hír lenne, de a szombat este túl gyorsan és fenyegetően közeledett, így nem tudta igazán kiélvezni a nyugis időszakot. Tisztában volt vele, hogy bármennyire is viszolyog a báltól, az egy társadalmilag fontos esemény lesz, így a legjobb formáját kell hoznia. Caroline segítségével felderítette a város legjobb Szalonját, ahova azonnal kért magának és a lányoknak időpontot. A ruhakérdés megoldásához egy kicsit bevetette a befolyását. Egyenesen a Los Angeles-i Dior üzlettel vette fel a kapcsolatot és rendelt meg tőlük három ruhát, sürgős házhozszállítással. Az elején elkezdtek hápogni, hogy lehetetlen ilyen rövid idő alatt kivinni őket, de elég volt kiejtenie a száján az apja nevét, hogy majd ő finanszírozza az összes költséget, máris kenyérre lehetett kenni az üzletvezetőt. A pénz és a név, ami igazán számít egy ilyen helyzetben.       

Fel akarta hívni Davidet is, hogy megbeszélje vele, de két percnél több időt nem tudott Hope-ra szánni. Néhány formális kérdést váltottak, beleegyezett, hogy állja a ruhák árát, s pénzt is utal át, hogy semmiben ne szenvedhessen hiányt. Ez minden, amit adni tud.

Az énekes nem is bánt szűkkezűen az összeggel, átvállalta a lányok költségeit is a szépítkezésért, amiért nagyon hálásak voltak, s akkor még nem is tudtak a ruhákról! Szombat reggel, amikor a futárszolgálat meghozta az estélyiket, a híresség és barátnői közösen reggeliztek a Fall házban, hogy utána együtt induljanak a szépségszalonba. A két lány szája tátva maradt a csodás darabok láttán, majd könnyes szemmel mondtak köszönömöt. Hope csak legyintett és azt mondta, hogy ennyivel tartozik nekik, amiért olyan jók hozzá.

Caroline báli ruhája

Elena báli ruhája

Hope báli ruhája /csak pirosban/

A három grácia közül a szépítkezést leginkább az új lakos élvezte. Egy pillanat erejéig úgy érezte, mintha minden a régi lenne, a csillogás és az estélyek az élete hozzátartozói. Még ebéd előtt megcsináltatták a műkörmöket, ami Caroline-nál egy sima francia, Elenánál krémszínű, fekete virágmintákkal, míg Hope esetében az egészet pirosra festette a hölgy. Ez után visszamentek ebédelni, majd rohanhattak újra, hogy a hajuk és a sminkjük is tökéletes legyen. Az énekes itt sem szándékozott túlzásokba esni, loknikat készíttetett, majd néhány tincset feltűztek és körömnyi műrózsákat tűztek bele. A Gilbert lány kivasaltatta hosszú haját, abból varázsoltak egy kontyot a fejére. A Duracell nyuszi besüttette, majd két oldalról egy kicsit összetűztek neki hátul. A szemhéjukat füstösre festették, de míg Care fehér- rózsaszín-fekete átmenettel, addig Hope sötétpiros-fekete színekkel eléggé kitűnt. Elena maradt a hagyományos összeállításnál.

Az énekes ruhástól hazaszállított mindenkit, majd megfürdött – szigorúan a kádban, vigyázva a hajára és sminkjére –, befújta magát csillogó testpermettel és felöltötte a ruhát. Egy fekete magas sarkút, kistáskát és ezüst ékszereket használt kiegészítőknek. A nyakhajlatára a kedvenc parfümét fújta: Naomi Campbell: Cat deluxe at night. Büszkén vigyorgott a tükör előtt állva, tudta, hogy messze ki fog ríni a tömegből. Margaret néni és Gregor bácsi is elhűlve nézték a szeleburdi kislányt, aki kész nőként állt előttük.

Autóval elugrott Jeremyért. A srác egy pillanatra megtorpant a csinos partnere láttán, pedig neki se volt oka panaszra, a fekete öltöny és a bordó ing – amit persze Elena szerzett be, miután csütörtökön nagy nehezen kihúzta barátnőjéből a ruhája színét – nagyon jól állt neki. Igazi gentleman. Útközben a suliról váltottak pár szót, majd az estével kapcsolatos elvárásaikról.

- Remélem azért nem fog egész este a nyakamon lógni az a nőstény ördög, mert akkor sikítva fogok hazarohanni – morogta Hope.

- Egy ideig biztos körülötted fog ugrálni, hogy bemutasson pár embernek, de mivel nem kevés vendéget hívott meg, így velük is foglalkoznia kell majd – fejtette ki a véleményét a srác.

- Köszi, most megnyugtattál – sóhajtott egy nagyot a sofőr, miközben beállt két parkoló kocsi közé.

- Nagyon jól vezetsz, mióta van jogsid? – érdeklődött Jer.

- Egy-másfél éve talán. Apu befolyásának köszönhetően hamar lerakhattam, a kutyát se érdekelte, hol koptatom a gumikat – rántotta meg a vállát.

- Szerencsés vagy – jegyezte meg.

- Nézőpont kérdése – húzta el a száját.

Miután kiszálltak, Hope belekarolt kísérőjébe, és egymást nyugtatgatva léptek be a Rémálmok kastélyába. Carol és a férje természetesen a bejáratnál köszöntött mindenkit, s mikor a nő meglátta, hogy kik érkeztek meg, izgatottan mutatta be Richardnak, majd elrabolta a legifjabb Gilberttől, hogy bemutassa pár embernek. Néhánnyal, mint például Liza Forbes, lelkesen fogott kezet és ismerkedett össze. A rendőrfőnök örült, hogy a lánya és ő ilyen jól összebarátkoztak. Még rengeteg személlyel találkozott, de ha öt nevet fel tudott utána sorolni, sokat mondana.

Az egyetlen menekvési útvonalat a mosdó jelentette, ahova biztosan nem követné az a boszorkány. Ha már ott volt, megigazította a rúzsát és végigsimított a szatén ruhán, nem akarta, hogy összegyűrődjön. Túl sokáig – legnagyobb sajnálatára – nem tollászkodhatott, mivel mások is igénybe vették a helységet. A vacsora híre áldásként érte. Vidáman karolt bele az időközben elhagyott kísérőjéhez, hogy leüljenek az asztalhoz. Mindenkinek kijelölt helye volt, így egy kicsit keresgélniük kellett, de a sors kegyetlen játékának hála Hope Carol mellett kapott helyet, vele szemben pedig nem más, mint Damon.

Mikor meglátta az elegánsan kiöltözött férfit, elakadt a lélegzete. Fekete inget és öltönynadrágot viselt, s felül jó néhány gombot nem bújtattak bele a lyukba. Akaratlanul is többször odasiklott a tekintete és elképzelte, hogy milyen érzés lenne végighúzni rajta tűzpiros karmait. Egy nagyot nyelt a gondolatra, ami nem kerülte el vámpír figyelmét.

Neki sem okozott gondot a nézelődés, izgatottan legeltette a szemeit a ruha hasítékánál előbukkanó formás combokon, a szép dekoltázson és a vörös ajkakon. A négyes randijuk alatt is megállapította, hogy vadítóan áll neki ez a szín. Mint egy buja istennő. Nem talált egy hibát sem rajta, hiába keresgélte.

Teljesen elveszi az eszem – gondolták mindketten.

Egymás feltűnő bámulását Carol érkezése szakította félbe, aki elfoglalta az egyik asztalfőt, férje pedig a másikat. Miután koccintottak a díszvendég tiszteletére és meghozták az előételeket, amit Hope csak fintorogva turkált, meg is kezdődhetett az újabb adok-kapok a férfi és a lány között, bár lényegesen könnyebb stílusban, figyelemmel voltak arra is, hogy hol vannak. A körülöttük ülök mosolyogva hallgatták, amikor Damon az elhízás veszélyeire hívta fel az énekes figyelmét.

- Te azt mind meg akarod enni? – kerekedtek el a szemei, mikor meglátta a híresség által szedett adagot. Egy szelet rántott hús, baconbe tekert sült, köretnek rizs és püré. Azt azért tegyük hozzá, hogy nem a legsatnyábbakat harácsolta el. Egy nagy tányér húsleves után.

- Éhes vagyok – védekezett. – Elnézést, hogy én nem salátákon élek. Nem vagyok se kecske, se nyúl, hogy zöldségeket rágcsáljak. Ráadásul növésben vagyok.

- Hát, most úgy meg fogsz nőni, hogy ide kell hívni a varrónődet, hogy engedjen ki a ruhából – cikizte ki.

- Mindig ennyit szoktam enni, és sosem volt ilyen problémám! Attól még, hogy te az anorexiás libákhoz vagy szokva, más ehet normálisan.

- Hát, ha neked ez a normális – rántotta meg a vállát.

- Igen, képzeld el, igen! Nekem ez a normális. Most pedig, ha hagynád, hogy nyugodtan elfogyasszam a vacsorámat, hálás lennék.

- Miattam ne fogd vissza magad.

- Nem állt szándékomban, ne aggódj – sziszegte. Fájt beismernie, de a múltkori parti is 1-1-gyel végződött, s most Damon megszerzett egy újabb pontot. Bánatában elmajszolt egy nagy csokoládétorta szeletet desszert gyanánt.

Egy kicsit pihentek, ittak egy kis pezsgőt, majd átmentek a tánctér gyanánt kialakított részre. Hope fájdalmasan vette tudomásul, hogy nekik kell megnyitniuk az este ezen részét. Azonban Jeremy sokkal jobb táncpartnernek és társaságnak bizonyult, mint azt várta. Észre sem vette, és már legalább fél órája megállás nélkül élvezték a zenét.

Damon ott állt, kezében a már ki tudja hányadik italával és a kis párocskát nézte, akikre mindenki, aki a közelében volt elképedve mondta, hogy milyen cukik, milyen édesek együtt, ebből biztosan lesz valami. A vámpír legszívesebben letépte volna a fejüket a helyéről. Neki nem olyan valakire van szüksége, mint az a taknyos, meg a nyálgombóc ex-e, hanem egy igazi férfira. Nálam tökéletesebb jelentkezőt nem is lehet találni a környéken. Azonban türelmesnek kell lennem, minden az időzítésen múlik…

- Tudod, attól még, hogy ilyen erősen szuggerálod, nem fogja ott hagyni Jeremyt – rántotta vissza a valóságba öccse.

- Ha le akarnám kérni, már megtettem volna – jelentette ki. – Türelmes ember vagyok, kivárom a tökéletes pillanatot – mondta sötét mosollyal, amiből testvére egyből leszűrhette, hogy forral valamit.

- Ne feledd, hogy egy nyilvános helyen vagyunk, emberekkel körülvéve… - figyelmeztette. –Ráadásul Hope sok mindenen ment keresztül rövid idő alatt.

- Ne aggódj, én csak megmutatom neki, hogy kell táncolni. Az, hogy nagy közönségünk lesz, arról már nem én tehetek – vigyorgott önelégülten.

- Damon…

- Mióta megy a zene? – kérdezte hirtelen.

- Nem tudom… Talán fél órája. Miért? – ráncolta a homlokát.

- Jól figyelj, öcskös. Megmutatom, hogy milyen is Hope igazából – nyomta öccse kezébe a poharat.

Hope vidáman, Jeremybe karolva sétált le a táncparkettről, hogy a sok tánc után lehűtsék magukat egy itallal. Épp a fiú egyik vicces történetén nevetett, mikor egy széles mellkas az útját állta. Gyomra bukfencet vetett, de állta a kék íriszek pillantását.

- Ígértél egy táncot – vágott bele azonnal, kertelés nélkül. Bal karját a háta mögé csúsztatta, a jobbot előre nyújtotta és kicsit meghajolt, de a szemkontaktust nem eresztette. Pont, mint a régi korokban.

- Igen, emlékszem. Bocsáss meg Jeremy egy percre – makogta, s kezét finoman a férfi tenyerébe csúsztatta, ezzel átadva neki az irányítást.

Engedelmesen követte a parkett közepére, mikor is egy egészen másféle zenét kezdtek játszani. Tangót. Egy pillanatra lefagyott, a szeme sarkából látta, hogy csak két páros maradt rajtuk kívül. Ránézett Damonre, s mindent tudó mosolyából egyből leszűrhette a következtetést, hogy ez nem lehet véletlen. Korábban talán felháborodva otthagyta volna, de most automatikusan felvette a férfivel együtt az alapállást.

- Azért, ha lehet, ne lépj rá túl sokszor a lábamra. Még a végén eltöröd a lábujjaimat – kezdte meg a szokásos piszkálódását.

- Ha az lenne a célom, hogy eltörjem a lábujjaidat, azt nem a táncparkett közepén csinálnám.

- Most megnyugodtam. Akkor táncoljunk, szépségem.

Innentől kezdve átadták magukat a zenének. Hihetetlenül harmonikusan mozogtak, tökéletes összhangban. Mintha világ életükben ezt csinálták volna. A levegő izzani, egyenesen szikrázni kezdett körülöttük. Az a két pár, akik ott táncoltak körülöttük, leforrázva kullogtak el. Mindenki őket nézte a teremben, de ez nekik nem számított. Ott, abban a pillanatban csak ők léteztek.

- A tangó a mi zenénk – suttogta érzékien Damon. – Érzéki és lüktető…

- Találóbb nem is lehetnél – értett egyet hasonló stílusban.

Teljesen egymásba feledkeztek, a szám azonban gyorsabban véget ért, mint azt szerették volna. Ott álltak, egymással szemben, pulzusaik az egekben. A férfi lassan közeledni kezdett Hope ajkaihoz, mikor is nagy taps zengte be a termet. Ez épp elég volt arra, hogy a lány magához térjen a kábulatból.

- Nekem… Nekem most mennem kell – makogta, s csak minden erejét bevetve tudta elszakítani magát a kék szemű veszedelemtől.

Nem törődött senkivel, szinte futva menekült a mosdóba. A kagyló két oldalára támaszkodott, szíve eszeveszetten vert. Keze, lába… Egész teste remegett, forró lázban égett. Mindezt egyetlen tánc miatt.

Egyszerűen az őrületbe kerget. Hol szeretem, hol gyűlölöm, hol szeretem, hol… Álljunk csak meg egy percre… Szeretem?!