III. Meetings

"Minden ember okkal lép az életünkbe. A kérdés csak az, hogy nyitottak leszünk-e arra, hogy ezt az okot felkutassuk, még akkor is, ha a válasz, amelyre rábukkanunk nem minden esetben az, amelyre éppen várunk. Egyes emberek úgy adnak, hogy örömet okoznak, mások úgy, hogy fájdalmat. De mindkét esetben olyasmit kapunk tőlük, amelyet késleltethetünk ugyan, de elkerülnünk nem érdemes. Légy türelmes és kitartó, járj nyitott szemmel, hisz olyan kincsre is bukkanhatsz egy embertársadban, amely értékesebb bármely földi jónál."

A 46-os fő út mellett, majdhogy nem a semmi közepén egy kis fogadó állt, ahová a fáradt utazók betérhettek, s a nagy hőségben szomjukat olthatták egy üdítő, vagy valami erősebb ital segítségével. Az épület maga nem volt túl nagy, csupán pár asztal foglalt helyet a bárpult körül, s hátul egy konyha állt rendelkezésre, ha netán valaki éhségét szeretné csillapítani. Az emeleten pedig pár szoba kapott helyet, ahol a tulajdonos és megfáradt vendégei hajthatják álomra a fejüket. A berendezés nem volt éppen egy öt csillagos, de a szándéknak pont megfelel, egy éjszakát pedig mindenki kibír egy ilyen helyen. Hisz mennyivel jobb egy puha ágyon, fedéllel a fejünk fölött aludni, mintsem egy kocsiban?

Damon komoran maga elé nézve próbálta észhez térítenie magát. Már egy napja, hogy ott hagyta szeretett városkáját, s útra kelt. Szerzett magának egy gyönyörű motort: egy Kawasaki ZZR1200-at, kék színben. A tulajdonosa egy röpke beszélgetés után készséggel mondott le róla. Mivel elég újnak nézett ki a járgány és mindig ki akarta próbálni, hogy milyen vezetni egy ilyen szépséget, nem tudott ellenállni a csábításnak. Ahogy annak a vörös hajú démonnak sem, akivel egy csodás éjszakát töltött el odafönt. Nagyot sóhajtva kortyolt egyet whiskyjéből. Fogalma sem volt, hogy hová tart. Nem volt semmi különösebb úti célja. Csak ment arra, amerre a vadászösztöne hívta.

Nagy elmélkedéséből egy ínycsiklandozó illat hozta vissza. Érzékszerveit kiélesítve próbálta beazonosítani a következő áldozatát.

- Köszönöm az ellátást és a megértésüket – szólt egy női hang. S a papír ropogásából ítélve tekintélyes mennyiségű összeg cserélhetett gazdát.  – További kellemes napot – köszönt el.

Damon kíváncsi volt, hogy mit kereshet egy gazdag fruska egy ilyen helyen. Azonban mielőtt beazonosíthatta volna az illetőt, már csak a csukódó ajtót mustrálhatta. Gyorsan lehajtotta a maradék italt, és jelentős borravalóval megtoldva kifizette a számláját. Felkapta a kabátját és már kint is állt az épület előtt. Szerencsétlenségére a lány már felvette a bukósisakját, és készült felszállni a járgányára. Egy pillanatra leesett az álla a fekete ZR16-os Kawasaki láttán. Azonban a vezetője még inkább magára vonta a férfi figyelmét: a fekete motoros ruha kellően, de még se vérlázítóan emelte ki az idomait. A dzseki cipzárja egy kicsit le volt engedve, s az előrehajolásnak köszönhetően egy másodpercre rápillantást nyerhetett a szép dekoltázsra.

A bámulásból a motor hangja ébresztette föl.

- Hé! – kiáltott rá. A sötét bukósisak miatt nem vehette biztosra, hogy rá néz, de mivel még nem indult el, valószínűleg így volt. – Nincs kedved visszajönni és meginni velem valamit ezen a szép reggelen? – kérdezte, s igyekezett minden sármát bevetni. A buta libáknak már ennyi is elég volt, hogy hanyatt vágják magukat.

- Bocs, sietek – jött a felelet, a sisak miatt kissé torz hangon. Majd felpörgette a motort, kikanyarodott az úttestre, és már el is indult.

Damon egy ideig megsemmisülten állt korábbi helyén. Még egy nő se utasította vissza Elenán és Katherinen kívül. Lehajtotta fejét, s érezte, ahogy a vadászösztön kezd előtörni belőle. Magára kapta kabátját, felvette a bukósisakját, s újdonsült szerzeményével máris az új áldozata után vetette magát.

Meglepődött azon, hogy mekkora sebességre kell kapcsolnia ahhoz, hogy utolérhesse. A táj színes csíkká olvadt, de őt csupán az ösztöne hajtotta. Mikor feltűnt a látóhatáron, még nagyobb sebességre kapcsolt. Amint mellé ért, rápillantott a mutatóra, ami 130km/h-t mutatott.

- Egy ilyen kislánynak nem kéne ilyen gyorsan hajtania, mert a végén még baja esik! – kiáltotta, mivel félő volt, hogy a másik még így se fogja meghallani, egyszerű ember lévén.

- Van valami a szavak mögött, vagy csak a szád nagy? – vágott vissza.

- Tégy próbára!

- Verseny, a városhatárig! – mondta, s máris nagyobb sebességre kapcsolt, lehagyva az újfent ledöbbent vámpírt.

Damon ajkai mosolyra húzódtak, s ajkát benedvesítette. Tetszett neki a játék. Már teljesen el volt szokva a vadászat izgalmától, hisz képességeinek és tökéletességének hála, mindent megkaphatott, azonnal. Egyetlen nőt kivéve… De ő már a múlt!

Hevesen megrázta a fejét, hogy kiűzze az oda nem illő gondolatokat, majd belehúzott. Elég rosszul jött volna ki a számára, ha egy gyenge lány legyőzné őt bármiben is!

Már épp kezdte beérni, s lassan megelőzni, de ekkor elé vágott, a másik sávba pedig nem tudott átmenni, mivel néhány autó közeledett. Ez egy csöppet felhúzta, de nem foglalkozott vele. Azonban, mikor a lány többszöri próbálkozás után sem volt hajlandó elengedni őt, kezdett paprikássá válni a hangulata. Szerencséjére viszont az utolsó autó is elment mellettük, így nyugodt szívvel kihasználhatta az egész úttestet. A nagy kanyar után úgy gondolta, hogy véghez is viszi a tervét, azonban valami váratlan történt, ami kissé megváltoztatta a helyzetet. Ugyanis jobb oldalt egy ismerős tábla fogadta: Köszöntjük Mystic Fallsban! Úgy tervezte, hogy egy jó ideig nem szándékozik találkozni ezzel a táblával. A nagy sietségben nem figyelte, hogy a korábbi útvonalát teszi meg, csupán visszafele.

Sok olyan emlék és érzés tört elő belőle, amik jelentősen rontottak az egyébként idáig csodás hangulatán. Annyira lefoglalták ezek, hogy észre sem vette, hogy a sebessége jelentősen csökkenni kezdett. Csupán akkor jutott el mindez a tudatáig, mikor meglátta az úttest közepén keresztbefordult motort, rajta a csinos sofőrjével. Ekkor pedig belévillant a felismerés: vesztett. Ugyanis ellenfele a városhatár túloldalán várt rá. Hitetlenkedve megrázta a fejét, és nem túl közel leállt mellé.

- Úgy tűnik, mégis csak egy szájhős vagy – kezdte a csipkelődés a lány.

- Tévedsz! Csupán szerencséd volt! Gyere el velem a Grillbe és bebizonyítom – győzködte. Nem tudta, hogy miért, de nem hagyta valami nyugodni az új jövevénnyel kapcsolatban. Mert, hogy valószínűleg most jött először a városba, abban biztos volt. Nem látott nála sok cuccot, így feltételezhetően már ideszállíttatta a holmiját. Ráadásul eléggé vakmerően parkolt le az út közepén, tehát nyilvánvalóan nem ismeri Forbs seriffet és kollégáit, azok ugyanis egy könnyed mozdulattal megbüntetnék.

- Eleget bizonyítottál. – Bosszantotta a férfit a lekezelőnek tűnő hangnem, ezért lekapta sisakját és másképp próbálkozott tovább.

- Legalább az arcod mutasd meg. Ennyit azért megérdemel a vesztes fél is, nem? – s igyekezett hozzá a legmeggyőzőbb arcot vágni.

- Talán majd máskor – s felbőgette a motort, a kerekeket csikorgatva elfordult, és már el is száguldott.

A kékszemű vámpír meg leforrázva ült ott tovább. Egy jó öt percébe telt még képességei ellenére is, hogy feldolgozza a történteket. Először is: találkozott egy rendkívül csinos lánnyal, aki keresztül nézett rajta. Másodszor kihívta egy versenyre, hogy felkeltse az érdeklődését, de ezt – váratlan körülmények miatt – elvesztette. Majd ezek után sem volt hajlandó meginni vele egy italt, ami egy visszautasíthatatlan ajánlatnak minősült, de az a nőszemély még ezt elengedte a füle mellett. Végül teljesen faképnél hagyta. Amint ezt így szépen végiggondolta, ráébredt, hogy porig lett alázva az önbecsülése. Ezt pedig Damon Salvatore nem hagyhatja szó nélkül.

Egy külső szemlélő egy morcos férfit láthatna, aki idegesen veszi vissza bukósisakját, ennek ellenére legbelül boldogságot érzett. Végre volt valami, amivel lefoglalhatta magát. Ez pedig nem más, mint egy izgalmas – de sejtése szerint nem túl hosszú – vadászat ígérete.

*

Hope lassított a tempón, miközben a város központjába ért. Igyekezett alaposan végignézni újdonsült otthonán. A látványtól teljesen elkeseredett. Bár még közel sem járt be mindent, de így első ránézésre egy négyzetcentiméter sem hasonlított Los Angelesre. Az utcán hétköznapinál hétköznapibb emberek sétáltak, a kocsik középosztálybeliek, néhány még viszont az elégséges kategóriát sem üti meg. A park kicsi, semmilyen szórakozóhelyszerűséget sem talált, csak a rendőrséget, ami még így külső szemmel is jóval kisebbnek tűnt, mint ahova őt vitték. Ennek hatására azonban rossz érzések kerítették hatalmába, így a reggel alaposan betanult útvonalon keresztül, a korábbinál gyorsabb tempóban hazament.

Mikor elérte úti célját, erősen meg kellett kapaszkodnia letámasztott kétkerekűjén: a ház ugyanis nem csak, hogy hatalmas, de lélegzetelállító is volt egyben. Már előtte is nagy porta terült el, s sejtette, hogy mögötte talán még – ha ugyan lehetséges – kétszer akkora. Az épület fehér színben pompázott, egyszerre lehetett felfedezni rajta régi, s néhány – valószínűleg a felújítások miatt – új építészeti stílusjegyeket. Az édesanyja nem sokat mesélt, sőt… Szinte semmit sem a David előtti életéről. Csupán annyit, hogy egy kis városban éltek a nagyszülei, de ők már meghaltak. Édesapjával is Los Angelesben ismerkedett össze, így azoknak a történetek a színtere is az Angyalok városa. A látottak alapján viszont tudatosult benne, hogy anyai ágon sem elhanyagolhatóak a felmenői. Most jött rá igazán, hogy semmit sem tud imádott szülőjéről, ami eléggé elkeserítette. Ökölbe szorította kesztyűs kezét és megpróbált úrrá lenni kitörni készülő érzelmein. Miután lecsillapodott, megfogta a járgányát és besétált vele a bejárati ajtóhoz. Csodálkozott, hogy itt semmilyen kerítés nem veszi körbe a birtokot. Ez azt a benyomást keltette benne, hogy annyira semmi sem történik itt, hogy nincs is rá szükség.

Mintha ólomsúlyúak lennének a lábai, úgy sétált fel a lépcsőn. Így közelebbről csak még több eleganciát sugárzott magából az épület. A nagy, kétszárnyú, felül üveges fehér ajtó előtt azonban leblokkolt teljesen. Most mégis mit tegyen? Csak úgy simán bemenjen? De még nem is járt itt soha. Használja a kopogtatót? Az olyan őskori és lehet, hogy meg se hallják. Csöngessen? Hiszen ez a ház az övé. Imái viszont meghallgatást nyertek, ugyanis kinyitották előtte. Egy, már a hatvanas éveiben járó öregúr mosolygott rá.

- Örülök, hogy épségben megérkezett, kisasszony. Már nagyon vártuk magát – Azzal szélesre tárta a bejáratot, hogy az új jövevény nyugodtan beléphessen.

Hope lassan, mintha félne, úgy lépett be, s szemeivel szépen, lassan igyekezett feltérképezni új, saját birodalmát. Egy nagy előtérbe érkezett, amivel szemben egy lépcső kapott helyet. Innen két boltív vezetett ki, amelyekből az egyiket téglákkal díszítették.

- Gregor! Gregor! – hallatszódott az egyik oldalról egy izgatott női hang. – Gregor! Ő az? Megérkezett? – s a korát és súlyát meghazudtoló gyorsasággal termett előtte a hang gazdája. Barna, javában őszülő haját - valamikor szoros kontyából -, most már jó pár hajszál kilógott. Csokoládé színű szemei izgatottan csillogtak, ráncos arca örömöt sugárzott. Egy fekete ruhát viselt fehér köténnyel, ami egy kissé régimódinak tűnő személyzeti egyenruhához hasonlított. Úgy érezte, már látott ilyet korábban, s mikor tekintetét zavarában visszafordította a bácsira, rájött, hogy miért. Ő fehér inget, fekete nadrágot és zakót viselt, ami szintén azt a benyomást keltette benne. Az ő tekintete is barátságos, ugyanakkor nyugalmat sugárzó. Inkább tűnt feketének, mint barnának.

- Margaret, kérlek, ne hozd rá a frászt a kisasszonyra. Még csak most jött, és máris így lerohanod.

- Ó, kisasszony, maga kiköpött olyan, akár az édesanyja – álmélkodott. – Olyan, mintha maga Rachel állna itt előttem. Tudja, én voltam a dadusa is, bizony. Bocsánat – mondta könnyektől csillogó szemekkel, s a zsebéből elővett zsebkendővel törölgette a kicsordulni készülő cseppeket. – De olyan szörnyű, hogy ő már nem lehet velünk többé.

- Igen – suttogta Hope elhaló hangon. Nem volt senki, aki ennyire őszintén mondta volna ezt, úgy, hogy igazán ismerte az édesanyját. Apjával sosem beszéltek róla. Bizonyára úgy volt vele, ha nem teszik, akkor nem is gondolnak rá, így nem érzik a hiányát.

- Margaret, elég ebből. Nem látja, hogy milyen rosszul érinti ez a téma? – szolt ezúttal nagyon felháborodott hangon a férfi.

- Elnézést kisasszony, rendkívül tapintatlan vagyok. Kérem, bocsásson meg érte. Bizonyára éhes, ha szeretné, azonnal tálalom az ebédet.

- Mi lesz az? – kérdezte, bár gondolatba valahol egészen máshol járt.

- Borsóleves, utána pedig gundel palacsinta – válaszolta készségesen. – Öt perc és már jöhet is enni – azzal már el is viharzott a téglás boltíven keresztül. A lány meg csak üres szemekkel bámult utána.

- Kérem, ne haragudjon rá a viselkedése miatt, ő már csak ilyen. Sajnos van, amin lehetetlen változtatni – mondta egy gondterhelt sóhajjal.

- Majd megszokom, azt hiszem… Megmutatná, kérem, hogy merre találom a mosdót?

- Nyugodtan tegezzen, kisasszony. Jöjjön utánam – s elindult a lépcső felé. De annak a jobb oldalánál, egy messziről nem látható ajtó állt, mögötte pedig a keresett helység.

- Úgy érzem, ebéd után szükségem lenne egy idegen vezetésre.

- Egyen nyugodtan, utána mindent megmutatok, és minden kérdésére válaszolok. Ez viszont sok időbe telik és rengeteg energia szükséges hozzá. Kint megvárom – távozása után be is csukta maga mögött az ajtót.

Itt is a fehér szín uralkodott: a csempék, a falak, a mosdókagyló a fürdőkád mind ebben a színben pompáztak. Jól esett az arcának a friss, hideg víz. Segített száműzni a fejéből a zavaró gondolatokat, és tisztázni a zűrzavart. Rövid időn belül rengeteg újdonság érte. Először is egy régi szállóban ébredt, ami cseppet sem felelt meg az igényeinek. Nem elég, hogy borzalmas az étel, koszos a fürdőszoba és kényelmetlen az ágy, még a falak is vékonyak, így végig kellett hallgatni, hogy mivel töltik a szomszédjai az esti órákat. Másodszor: az a férfi, aki miatt nem tudott este aludni, képes volt leszólítani őt. Nagyon jól ismerte – szerencsére csak hírből – a fajtáját. Az ilyennek mindegy, csak lyuk legyen. Legszívesebben képen törölte volna, hogy letörölje azt a bájgúnár vigyort a képéről. Neki volt barátja, nagyon is helyes és kedves barátja. A nyomába sem ér az a kékszemű tapló. Ezek után ráadásul még versenyre is hívja, amit – természetesen – magas fölénnyel megnyer, s még mindig nem elég. Meghívja egy italra. Ott kellett volna lelöknie a gépéről. De végül beérte annyival, hogy faképnél hagyja. Harmadszor: a város borzalmas, simán beillene egy tizennyolcadik századi filmbe. Negyedszer: az új otthona fantasztikus, eddig minden képzeletét felülmúlta. A személyzet eddig megnyerő, bár igazán egy hónap múlva skatulyázza be őket végleg. Hisz lakva ismeri meg az ember a másikat. Minden annyira új, minden annyira más, mint korábban. Sok dolgot még nem igazán tudott helyre rakni magában, ezek közül a legfontosabb az édesanyja. Nem hitte volna, hogy ilyen mélyen érinti még mindig ez a téma. Elmélkedéséből a kopogtatás hangja zökkentette ki.

- Kisasszony, az ebéd tálalva van – szólt Gregor.

- Köszönöm, azonnal megyek.

Visszatérve az előtérbe észrevette a hatalmas kristálycsillárt, ami a plafonról lógott le. Kissé hitetlenkedve rázta meg a fejét és ment tovább a téglákkal díszített boltíven keresztül az ebédlőbe. Egy, legalább húsz főre elég étkezőasztal fogadta, aminek a közelebbi végén volt megterítve az asztalfőnél. A tányérban ott gőzölgött a finom leves, aminek már messziről lehetett érezni csábító illatát. Gyorsan le is vágódott a kikészített helyére, és kanalat ragadva hozzálátott. Nem is érezte, hogy ilyen éhes lenne. De ezt betudta a hosszú útnak, hogy egy napja nem evett normális ételt és annak a sok újdonságnak. Miután mindent elpusztított, amit Margaret elé rakott, a kávéját elmélázva szürcsölgette. Az idős nő épp a borstartót vitte volna el, mikor megszólították.

- Margaret néni… – kezdte félénken a lány.

- Igen, kedvesem?

- Mesélne nekem… Kérem, mesélne nekem az édesanyámról? – nézett fel rá nagy, kérlelő szemekkel.

- Mit szeretnél tudni?

- Mindent! – vágta rá egyből. – Milyen volt kicsinek? Sok barátja volt? Milyen életet élt itt? Szerette a várost? Milyenek voltak a szülei? Honnan van ez a nagy ház?

- Hohó! Egyszerre csak egyet, kedveském. Kezdjük az elején, rendben?

- Rendben. Üljön le – mutatott egy hozzá közel álló székre. Készséggel el is fogadta az ajánlatot, hisz tudta, hogy nem rövid mesélésbe fog kezdeni.

- Kezdjük először a Fall család történetével, rendben? Nos, a tizenhetedik században telepedtek le, ők voltak az első telepesek itt. Majd utánuk a Salvatore, a Gilbert, a Lockwood és a Forbs család. Ők a mai Mystic Falls alapítói és a legtiszteletreméltóbb lakosok. Az ön családjának a története is nagyon messzire nyúlik vissza, ha jól tudom számos feljegyzés készült, azonban én ezekről pontosan sajnos nem tudok. Csupán a nagyapja, Bill Fall mesélt néha az édesanyjának. Azonban én ezeket nem hallhattam, mivel nagy titkokat is elmondott, amikről csak a család tagjai tudhattak. Na, de elég volt, ön nem arra kíváncsi, amit nem tudok. Rachel tündéri kislány volt, csillogó zöld szemekkel. Mindenki elámult a szépségétől.

I. New beginning - Új kezdet

"People always say: when one door closes, an other one opens."

"Az emberek mindig azt mondják, mikor egy ajtó bezárul, egy másik ajtó kitárul."

A Nap már magasan az égen járt, s sugarai ezerfelé szórták fényeiket. Egyetlen felhőt sem lehetett látni bármerre is nézett az ember. Az idő kellemesen meleg volt, semmi kivetnivalót nem lehetett találni benne. Mintha valami újnak a közeledtét jelezte volna…

Egy hatalmas birtok foglalt helyet nem messze a nyüzsgő Los Angelestől. Minden szemszögből sütött róla a pompa: a gondosan nyírt fűszálak lágyan hajladoztak az enyhe szellőben, a medence víztükrében játszadoztak a napsugarak, s a két emelet magas hófehér épület büszkén magasodott ki a földből. Csupán egyetlen szobának az ablakánál nem volt elhúzva a hatalmas bársonyfüggöny, jelezve, hogy lakója még egyáltalán nem ébredt fel.

A lány egyenletesen lélegzett, valószínűleg mélyen aludt. A szobában béke és csend honolt. De hirtelen az ajtó lassan kinyílt, s Page szomorkás arccal, ügyelve, hogy ne csapjon nagy zajt osont be a szobába. Egy levelet szorongatott kezeiben, amelyet le is rakott az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre. Megnézte a kisasszony békés arcát, s kedvesen elmosolyodott. Azt kívánta, hogy bárcsak ott maradhatna még vele, csak még egy kicsit… De nem lehet, szólította a kötelesség. Barna szemei könnybe lábadtak, de igyekezett gyorsan úrrá lenni érzelmein. Gyorsan hátat fordított az ágynak, s az ablakhoz ment. Megfogta a zöld sötétellő függönyt, s egy határozott mozdulattal elhúzta. A szoba azonnal kivilágosodott. A helységben a zöld szín volt az uralkodó. A tapéta, a függöny, az ágynemű, a díszpárnák, az ágytakaró és az ajtók mind ennek a különböző árnyalataiban tündököltek. A padlót sötét barna parketta fedte, a fehér íróasztal az ággyal szemben lévő TV állvány mellett foglalt helyet, s egy laptop árválkodott rajta néhány magazin társaságában. A nagy készülék másik oldalán egy hifi berendezés volt és rengeteg CD. Az egyik borítójáról egy barna hajú, zöld szemű lány mosolygott vissza az emberre.

A szoba lakója halkan nyöszörögni kezdett a hirtelen világosság miatt, így Page kénytelen-kelletlen gyorsan elhagyta a szobát. A nyűgös lány megpróbálta kinyitni az egyik szemét, de ezt a tettét azonnal meg is bánta. Kezeit egyből látószervére tette, s nagyot sóhajtott. Ahogy szépen, lassan ébredezni kezdett, úgy tértek vissza az emlékei, szívverése pedig ennek arányában gyorsult fel. Újfent megpróbálkozott korábbi kísérletével, de ezúttal addig nyüstölte magát, míg ki nem tisztult a látása. Pontosan emlékezett rá, hogy a függöny gondosan el volt húzva, mikor lefeküdt. Tehát valaki – valószínűleg nem olyan régen – bejött a szobájába, és ezzel a módszerrel próbálta meg kiverni az ágyból. Volt egy erős sejtése, hogy ki lehetett az, s hogy miért. Vékony ujjaival beletúrt hosszú, hullámos barna hajába, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Tekintete végigsiklott a szobáján, s egy ponton megakadt: az éjjeliszekrényen. Gyomra görcsbe rándult, mikor kezébe véve a levelet, felismerte apja szálkás betűit, mellyel a címzett nevét leírta: Hope. Érdeklődve bontotta fel, s olvasta végig.

Amint felébredtél, gyere az irodámba

David

A papírt tartó keze megremegett, pupillái kitágultak, gyomra görcsbe rándult. Mély lélegzetet véve próbálta nyugtatni magát. Nagyon jól tudta, hogy miért hívatja, hisz az este történteket még egy átlagos családban sem hagynák szó nélkül, hát még egy olyanéban, mint az övé. Megpróbálta magában lejátszani a hamarosan lezajló beszélgetés lehetséges formáit. Azt, amelyikben apja üvöltözni kezdett vele azonnal kizárta, s ajka csúf fintorba húzódott. Nem, ez a viselkedés cseppet sem lenne jellemző egy szem szülőjére. Igyekezett valóság hűbb szituációkat kreálni, de egyik vadabb volt, mint a másik. Idegesen tenyerébe temette arcát, s nagyot fújtatott. Vagy két percig maradt ebben a pozícióban, majd hirtelen kihúzta magát, s büszke tartással ült. Arra a következtetésre jutott, hogy ez igazából nem is az ő hibája, hisz ha apja többet foglalkozott volna vele, ez az egész meg se történik. De ő még csak arra sem méltatta magát, hogy személyesen menjen érte, inkább foglalkozott a karrierjével, mint a saját lányával. Miután lefolytatta magában ezt a gondolatmenetet, felugrott az ágyáról, s nyugodt léptekkel ment be a fürdőszobájába.

A padlót fekete márvány borította, a falakat pedig sötétzöld csempe. Az ajtóval szemben állt a mosdókagyló, fölötte a fürdőszobai szekrénnyel, aminek az ajtaján kívül tükör volt. A helység bal oldalán kapott helyet a kád, melyhez függöny is tartozott, ha az embernek tusolni támad kedve, ne a padlóra menjen az összes víz.

Újfent kifésülte reggel megmosott haját, s egy gumival összefogta, majd gyorsan fogat mosott. Megállapította a tükörképét nézve, hogy már sokkal jobban néz ki az előző estéhez képest, viszont azért még ez is messze állt a csúcsformájától. De számára most ez is épp elégnek bizonyult. Felkapta fekete szatén köntösét pizsamájára, ami egy piros topból és egy fekete sortból állt, majd belebújt a papucsába, s komoly arccal indult el apja dolgozószobájába.

Nem kellett ehhez lemennie a földszintre, hisz a hálószobák és azok a helységek, amelyek magán jellegűek voltak itt kaptak helyet a lány próbatermén kívül, mivel annak egy hangszigetelt rész lett kialakítva a ház alatt. Egy rövid séta után megállt a barna faajtó előtt, s jól kifújta magát. Újra végigfuttatta elméjében a korábbi dolgokat, s nyugodt arccal nyitott be, mikor meghallotta apját.

- Gyere be.

Könnyed léptekkel közelítette meg a papírjaiba mélyedő férfit, aki eddig még a legcsekélyebb figyelmet se fordította a vendégére.

A lakásnak ezen a része volt az ő szentélye, ahova senki sem tehette be a lábát az engedélye nélkül, s ahol a legtöbb idejét töltötte, amikor otthon tartózkodott. A berendezés ettől függetlenül teljesen átlagos: egy nagy íróasztal, rajta a legmodernebb számítógép, egy fax-gép, egy vezetékes telefon, az asztallal szemben egy kétszemélyes bőrkanapé. A világosságot a nagy ablak biztosította, így az a néhány növény, ami helyet kapott, boldogan fotoszintetizált.

Kezeit mellkasa előtt összefonta, s torkát megköszörülve próbálta meg magára vonni a figyelmet. David halkan sóhajtott, s letette a korábban olvasott papírt, majd belekortyolt a nemrég hozatott kávéjába. Mikor tekintetük találkozott, egy pillanatra megfagyott a levegő. A férfi arcáról semmit se lehetett leolvasni, a szokásos gondterhelt kifejezés ült rajta, mint felesége elvesztése óta mindig, ettől pedig jó öt évvel idősebbnek tűnt koránál. Rövid fekete hajjal és kék szemekkel áldotta meg a sors. Arca markáns, férfias, ettől függetlenül sose lehetett borostát látni rajta, mivel munkája megkövetelte, hogy állandóan maximálisan nézzen ki. Minden héten bement a házban kialakított kondi terembe, amit eredetileg a felesége miatt hozott létre. Hiába volt otthon, most is egy kék inget viselt hozzá illő nyakkendővel és fekete öltönynadrággal. A zakóját gondosan a széke háttámlájára terítette.

- Ülj le – mutatott a kanapéra, mire a lány engedelmesen helyet foglalt. – Tudod, hogy miről akarod veled beszélni, úgyhogy azt ajánlom, essünk túl rajta gyorsan. Ma még el kell mennem pár helyre, ugyanis még mindig nem sikerült rendbe hoznom a hibákat. Rengeteg dolgom van, hála a te felelőtlen és ostoba viselkedésednek. Mondd, mégis mi vett erre rá? Nem gondoltál arra, hogy ez milyen fényt vet a családunkra? Hogy tönkre teszed a karrierünket? Cassy szörnyen szégyellné magát, egyikőnk sem erre tanított.

- Én… - kezdte volna, de apja most sem hallgatta végig.

- A történteken sajnos már nem tudunk változtatni, ahogy az emberek véleményén sem. Minden esetre jobbnak látom, ha most egy időre te kikerülsz a rivalda fényből.

- Ezt hogy érted? – kérdezte gyanúsan, a legrosszabbtól tartva.

- Úgy látom, eljött az ideje, hogy végre egy kicsit átlagos életet élj, átlagos emberekkel. Középiskolába fogsz járni, házi feladatot fogsz írni, s a vizsgákra készülni. Semmi koncert, videoklipp felvétel, vagy stúdió próba.

- Ezt nem teheted! – ellenkezett.

- De igen. Édesanyádnak volt egy háza egy kisvárosban. Ő és a családja ott éltek, s haláluk után a tulajdonjog rád szállt. Bár még törvényesen nem a tiéd, tizennyolc éves korodra az lesz. Most viszont nem ez a lényeg… A házban ott él Gregor, az inas. Az ő családja generációk óta a Fall családot szolgálja. Rajta kívül csupán a szakácsnő, Margaret tartózkodik ott, azzal a feltétellel, hogy a háznak makulátlan tisztának kell lennie, s mindig készen kell állnia a fogadásunkra. Cserébe ott élhetnek, s havonta fizetést kapnak.

- Szóval száműzöl egy Isten háta mögötti helyre, a helyett, hogy megbeszélnénk a dolgokat – suttogta megsemmisülten, dühtől és kétségbeeséstől fojtott hangon.

- Nézd, kicsim, én csak a javadat akarom. Ha az emberek azt látják majd, hogy megbántatd a dolgokat, s ez csupán egy kamaszkori lázadás volt, ami minden tinédzsernél előfordul, egy idő után elfelejtik. Utána pedig nyugodtan folytathatod onnan, ahol abbahagytad.

- És az mégis mikor lesz? – kérdezte lehajtott fejjel.

- Érettségi után. Természetesen, ha akarsz, hazajöhetsz közben, de előtte mindenképpen hívj fel. Ó, és ha már a hívásnál tartunk! A telefonodat el kell vennem, egy új számot és készüléket kapsz. A mostani barátaiddal sajnos meg kell szakítanod a kapcsolatot. Senki sem tudhatja meg, hogy hol vagy, legalábbis egy ideig biztosan nem. Beszéltem a polgármesterrel és az iskola igazgatójával, s megígérték, hogy igyekeznek majd mindent a lehető legbizalmasabban kezelni. A magántanáraiddal is elküldettem az eredményeidet, így hétfőtől nyugodtan mehetsz iskolába.

- Nem! – tört ki belőle váratlanul az eddig felgyülemlett indulat. – Ezt nem teheted meg velem! Nem elég, hogy anya halála óta nem is foglalkozol velem, most még a barátaimtól is el akarsz választani! Szerinted Paulnak hogy fog esni, ha nem hall felőlem, s még csak el sem tud majd érni?!

- Először is: én igyekszem neked megadni mindent, hogy semmiben se szenvedhess hiányt. Nem tudom, hány gyerek mondhatja el magáról, hogy egy teljesen felszerelt tánctér és próbaterem áll rendelkezésére. Másodszor: ha a barátaid, akkor megértik. Paul pedig egy rendes srácnak tűnik. Az elején azt hittem, hogy talán egy kicsit túl idős, de rájöttem, hogy pont egy ilyen fiú való hozzád, aki kedves, megértő és figyel rád. Inkább abba gondolj bele, hogy mit fog szólni ahhoz a képekhez, amik rólad és arról a csaposról készültek.

- Arról vannak… fényképek?

- Igen, minden képet sajnos én sem tudtam megvásárolni, így felkerült jó néhány az Internetre, s tele van velük a Tv és az újság.

A lány ereiben teljesen megfagyott a vér. Igaz, remélte, hogy a dolog majd kitudódik, s lesz egy jó kis ramazuri, de erre nem számított… Mondjuk az se szerepelt a számításaiban, hogy valaki drogot csempészik az italába. Szerencséjére nem volt túl erős, s aránylag hamar kitisztult tőle, ettől függetlenül a rendőrök mikor észrevették rajta, azonnal bevitték. Ott a járőr kocsiban még egyáltalán nem érezte komolynak a dolgot, csak mikor már a cellájában rostokolt egymagában órák hosszat… Akkor jött a csúf felismerés.

Ettől függetlenül nem állt szándékában elbujdosni. Hisz az egésznek az apja figyelemfelkeltése lett volna a célja, erre meg pont ő akarja elküldeni. Teljesen összezavarodott, minden, amit tett, az ellenkezőjére fordult. Torkában a gombóc fojtogatni kezdte, szemében könnycseppek gyűltek, látása pedig elhomályosodott. Apró remegéshullámok rázták meg a testét, de ő igyekezett erősnek tűnni. Nem akart David előtt teljesen összeomlani. Nem… Feladta… Feladta, hogy valaha újra egy család legyenek, még ha az édesanyja nélkül is. Belefáradt a harcba. Eldöntötte, hogy amit ezentúl tesz, azt csak és kizárólag önmagáért fogja. Éppen ezért elhatározta, hogy amint lehetősége nyílik rá, sunyiban üzenni fog Paulnak és bocsánatot kér tőle, Rebeccától pedig magyarázatot, hogy miként sülhettek úgy el a dolgok a partin.

- Mikor kell indulnom? – kérdezte nyugalmat erőltetve a hangjára.

- Reggeli után azonnal – jött a készséges felelet.

- Tessék? – fakadt ki.

- Utasításba adtam, hogy amint kijössz a szobádból, csomagolják össze a holmidat. – Összeráncolt homlokkal a karján lévő órára nézett, majd visszafordult lányához. – Ha jól számolom a ruháidat már el is vihették. Ne aggódj, Page biztosan kikészített egy ruhát a számodra a mai napra. A kocsidat már reggel elvitettem, így kénytelen leszel motorral menni, de gondolom, ezt nem bánod. Azzal úgy is gyorsabban odaérsz, de kérlek, ne lépd át a sebességhatárt. Elég bajt csináltál már eddig is. Most menj, egyél mielőtt még rosszul leszel, fal fehér vagy. – Azzal újfent elővett egy lapot az asztaláról és beletemetkezett.

A lány meg csak ült és nézett maga elé. Nem… valóban nem érezte jól magát. Azt hitte, hogy mindenre felkészült, de erre… Erre nem is lehet felkészülni. Hisztérikus nevetést hallatott, s akár egy elszállt drogos, úgy nézett szét maga körül.

- Nem hiszem el, hogy képes vagy erre. Nem hiszem el, hogy egy apa tényleg képes ilyet tenni a lányával!

- Hope, ne csinálj cirkuszt. Ezt az egészet köszönd magadnak. Te kényszeríttettél, hogy efféle drasztikus lépéseket tegyek. De majd ott lenyugszol, lesz időd átgondolni a dolgokat, s egy nap még hálás leszel nekem ezért.

- Hálás? Ezért hálás?! Ezt nem hiszem el! – őrjöngött.

- Fejezd be! Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – szólt rá David.

- Hát pedig képzeld el, igenis gyerek vagyok! Méghozzá a tied! De téged ez nem érdekel… Hát jó! Hát jó… - halkult el a hangja, miközben az ajtó felé haladt. – Engem sem fog. Többé már nem – mondta komolyan, s távozott.

Rohant, egyenesen a szobájába, s mikor megérkezett nagy erővel csapta be az ajtót, s annak nekivetette a hátát. Mellkasa szaporán emelkedett fel és le, ő pedig lassan lecsúszott a földre, s heves zokogásban tört ki. Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Teljesen egyedül volt, senki sem jött a segítségére. Paul pedig megígérte… Megígérte, hogy mindig mellette fog állni, s egy nap még feleségül is veszi. De már nem számít. Már semmi sem számít, hisz hamarosan kénytelen lesz maga mögött hagynia eddigi életét. Minden, amiért küzdött elveszett, soha többé nem kaphatja vissza. Nincs több címlapfotózás, koncert, stúdiófelvétel, lemezszerződés, saját parfüm és ruhakollekció… Se anya, se apa, se barátok, se szerelem… Egyszerűen a semmi. Egy új életet fog kezdeni ott, ahol Cassandra, s az ő családja élt. Most pedig ő fog visszatérni a gyökerekhez. Keserves sírása lassan zokogássá szelídült, s köntösének az ujjával próbálta a könnyektől megtisztítania az arcát.

*

Damon az alkoholtól kissé párás tekintettel nézett szét maga körül. Már hajnalodott, így a bulinak is vége szakadt. Pedig milyen jól elvoltak azzal a pár egyetemista lánnyal! A kis vörös hajú Susan és a barátnői, a fekete Amanda és a szőke Vicky. Vagy Vicky volt a vörös, Amanda pedig a szőke? De akkor Susan… Áh, nem számított! A lényeg, hogy egy kis segítséggel ugyan, de jól érezték magukat, s készséggel kínálták étellel az éhező vámpírt. Azonban hiába ivott, az éhségét nem tudta csillapítani. Ugyanis nem a vérre áhítozott. Ó, nem bizony! A sötét Damon Salvatore egy olyan dologra vágyott, amelyet a legvadabb rémálmaiban sem vallott volna be, még magának sem! Ezt a valamit pedig nem kaphatta meg egy kis igézéssel pár ostoba libától. Ilyen könnyen nem lehet… Másfél évszázadon keresztül próbálkozott egy nőnél, de csupán most jött rá, hogy végig zárt ajtókon kopogtatott.

Kissé ügyetlen mozdulatokkal sikerült bejutnia a lakásba, ahol az éppen egymásba gabalyodó Elena és Stefan csókolóztak. Egy pillanatra elmerengett, hogy vajon milyen lenne, ha most ő lenne ott valakivel? Ugyanilyen óvón ölelné a lányt, az pedig ragaszkodóan bújna hozzá, s vámpírhallásának hála közben hallgatná a heves szívverését?

A párocska szétrebbent a belépőt észrevéve, s zavartan néztek mindenfelé, csak egymásra és a férfire nem.

- Ugyan, ne zavartassátok magatokat! – legyintett, s közben féloldalas mosolyra húzódott a szája.

- Az ott… vér? – kérdezte ledermedve a lány, immáron őt nézve.

- Oh, bocsánat – törölte meg a száját –, néha elfelejtem vacsora után.

- Damon, ha meg… - kezdte volna Stefan, de bátyja villámgyorsan beléfojtotta a szót.

- Nyugi Bambievő, nem halt meg senki. A lányok roppant módon készségesek voltak, s igyekeztek, hogy semmiben se szenvedjek hiányt.

Feszült csönd állt be. Elena odabújt szerelméhez, s nyugtatóan simogatni kezdte a hátát, mire a másik ugyan így tett. Egy ideig nézte a kettősüket Damon, majd komoly elhatározásra jutott. Ha valaha találni akar magának valakit, azt ebben a kis lyukban nem tudja megtenni. Lehet, hogy a keresés jó ideig eltarthat, de őt ez nem érdekli. Addig is legalább lesz ideje szórakozni, hisz nem fog egy csinos lány láttán azonnal monogám lenni. Még a gondolat is sértő rá nézve.

- De, hogy mindenképp jól induljon a napotok, bejelenteni valóm van – kezdte mosolyogva.

- Mégis, mi? – érdeklődött gyanúsan Stefan. Jól ismerte már testvérét, éppen ezért nem számított túl kellemes dologra rájuk nézve.

- Elmegyek. – Röpke hatásszünet, majd teljes meglepettség.

- Tessék? Hová? – dermedtek le mindketten szerelmével.

- Meguntam ezt a helyet. Itt már nincs számomra semmi új, vagy jelentős. Úgyhogy, mivel nem kedvelem a könnyes búcsúkat, csak ennyit mondok: pápá! – s intett egyet, majd eltűnt a kíváncsi szemek elől.

A páros ledöbbenve nézte a korábbi tartózkodási helyét. Nem értették, hogy most pontosan mi is történhetett. Eddig vagy őket próbálta tönkre tenni, vagy az egész várost romba dönteni, esetleg önmagát pusztítani. Erre a hirtelen változásra nem volt semmilyen ésszerű magyarázat.

- Szerinted tényleg elment? – törte meg a csendet Elena.

- Szerintem ilyen könnyen nem szabadulunk meg tőle.