"I'd give all my tomorrows away for one single yesterday…"
"Az összes holnapom odaadnám egyetlen tegnapért…"
Szokatlanul csendes éjszaka köszöntött Mystic Fall’s város lakóira. Mindenki otthonában pihent, hogy kipihenhesse aznapi fáradalmait, hogy másnap újult erővel vethesse bele magát a feladataiba. Senki sem bóklászott az utcákon, így teljesen kihaltnak tűnt a település. Az éj sötét lepelbe burkolta tájat. A felhők láthatatlanul takarták el az emberi szemek elől a csillagokat, s a holdat.
Csupán egyetlen ház ablakain át szűrődött ki világosság, ezzel jelezve, hogy lakói még egyáltalán nem tértek nyugovóra. Az egyik szobában egy 22 év körüli srác ült kényelmesen foteljében. Jobb kezében egy alkohollal teli poharat, a balban pedig egy fényképet tartott, amiről egy gyönyörű lány mosolygott vissza. A helységben nyomasztó volt a hangulat, amit a férfi váltott ki elfojtott érzelmeivel. Nem beszélt róluk senkivel, megtartotta magának. Abba a hitbe rángatta magát, hogy ő már úgy se érdekel senkit, az utolsó embert már elvesztette… Pedig ez nem így van… Lett volna kikre támaszkodnia, csak ő nem akart. Világ életében úgy élt, hogy az egyetlen ember, akire számíthat, az ő maga. Létezésének értelme a hőn szeretett nő volt, akit talán sosem érdekelt. Már nincs semmi, ami boldoggá tenné őt, vagy kitöltené azt a hatalmas űrt, ami lelkében tátong.
Nagyot sóhajtott, letette a poharát a mellette lévő asztalra, melyen már jó néhány üres üveg kapott helyet. Szabad kezével beletúrt rövid fekete hajába, majd markát ökölbe szorította, s úgy szorongatta a fényes fürtöket. Hirtelen felugrott, s az egyik palackot teljes erejéből nekivágta a falnak. Kapkodva vette a levegőt, kék íriszei lángoltak a benne dúló érzelmek háborújától. Egész testében remegett, de igyekezett úrrá lenni hirtelen kitörésén. Visszahuppant az előbbi helyére. Jobb könyökével a fotel karfáján támaszkodott, míg tenyerébe temette arcát, s úgy próbálta lecsendesíteni a lelkében tomboló vihart. Haragudott az egész világra, gyűlölt minden élőt, s holtat, elátkozott ezerszer mindent. Ujjai között rést hagyott, hogy egy pillantást vethessen a baljában tartott képre. De ez sem segített rajta, sőt, épp ellenkezőleg. Csak még inkább felkorbácsolta indulatait, s most leginkább egy kitörni készülő vulkánra hasonlított, amit csupán percek választanak el a robbanástól.
Egy nem túl messze lévő szobában eközben egy 18 év körüli fiú, s egy vele egy idősnek tűnő lány feküdtek az ágyon, összebújva. Egyikőjük se szólalt meg, mély hallgatásba burkolóztak. Mindketten a saját gondolataikba temetkeztek. Nem mondtak semmit, nem volt szükségük szavakra, hogy kifejezzék az érzéseiket, hisz a közelmúltban annyira közel kerültek egymáshoz.
A fiatal férfi kedvese hajának egyik tincsét kezdte az ujjai között csavargatni, de közben végig a plafont bámulta. A lány hagyta, hogy szerelme zavartalanul játszadozzon a hajával, s ez a tevékenység némi nyugalmat kölcsönzött neki. Ezt a pillanatot még meghittnek is lehetne nevezni, ha nem lenne érezhető az a frusztráló légkör, ami körülveszi őket. Nagyon jól tudták, hogy milyen érzések játszódnak le a másikban, de érezték, hogy lassan meg kell törni a csendet, mert kezdett fullasztóvá válni.
Végül a lány szólalt meg előbb.
- Stefan, szerinted Damon mikor lesz újra… önmaga?- kérdezte félve. Aggódott szerelme testvéréért, de nem akarta, hogy ezt bárki is félre értse, mivel a közelmúltban nem egyszer került félreérthető helyzetekbe az említett személlyel.
- Nem tudom, Elena… De talán nem lenne olyan jó, ha újra az lenne, aki régen, nem igaz? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már unom az utána való takarítást – válaszolt kissé morcosan a fiú. Nem akarta beismerni, de ő is aggódott bátyjáért, az azonban mindenféle közeledési kísérletet hátbatámadásnak vett, s ellökte magától.
- Igaz, de akkor is… Rossz őt ilyennek látni. Lehet, hogy kicsit abszurd, amit mondani akarok, de nekem már szinte hiányoznak az állandó sértései – mondta egy fanyar mosollyal az arcán.
- Most hogy így mondod, néha nekem is. Szokatlan, hogy nem kell minden lépésem előtt alaposan szétnéznem Damon támadásaitól tartva. Bár, ez inkább a kellemes része. A rossz, hogy e helyett el kell tűrnöm azt a savanyú képét.
- Stefan, ez nem vicces! – csattant fel a lány. – Valahogy segítenünk kell rajta!
- De mégis hogyan képzelted? Elfelejtetted a legutóbbi alkalmat?
- Igaz, nem vélt szép dolog, ahogy kitessékelt a szobájából, de…
- Kitessékelt?! Elena! Kivágott a csukott ablakon! – háborgott Stefan.
- De akkor is! Talán ha… – Nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis üvegcsörömpölésre lettek figyelmesek mindketten.
Feszült csönd állt be. Jól tudták, hogy mit jelent ez a hang. Damon megint kezd besokallni, s az egyik üres üveget a falhoz vágta. Ezt legutóbb két napja tette, Stefan jelenlétében. De ő sem tudta lecsillapítani, hisz mikor megpróbálta, az kivágta az ablakon, majd eltűnt, s csupán másnap este tért vissza, eléggé ittas állapotban.
Elena hirtelen felpattant az ágyból, majd az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt azonban kilépett volna, hátrafordult.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egyszer és mindenkorra véget akarok vetni ennek.
- Elena – ragadta meg barátja a lány kezét. Emberfeletti gyorsasággal termett mellette, ami nem meglepő, hisz vámpír. Neki ez a sebesség semminek tűnt. – Ne tedd. Te csupán ember vagy, ha Damon dühös lesz, akkor…
- Nyugi, Stefan, nem fog bántani, hisz tudod, hogy…
- Tudom, tudom – húzta el kelletlenül a száját.
- Nem lesz semmi baj, ígérem – nyugtatta kedvesen mosolyogva szerelmét.
- Ha mégis, akkor úgy is itt leszek nem messze – mondta határozottan a srác. Látszott, hogy nincs ínyére a dolog, de – kelletlenül bár – beleegyezett.
- Hidd el, nem lesz szükség rá – simogatta meg Stefan arcát, majd lágy csókot lehelt ajkaira, mielőtt elhagyta a helységet.
Szíve hevesen dobogott miközben Damon szobája felé tartott. Ő sem tudta pontosan, hogy mire számíthat. Valahol félt a férfitől, hisz tudta, mire képes, de bízott benne, s abban az érzésben, amit az idősebb Salvatore iránta érez. Nem akarta kihasználni, hisz ő mindennél jobban szerette Stefant, de tisztában volt vele, hogy immár ő az utolsó személy, aki megnyugtathatja a zavart lelkiállapotú vámpírt. Félve, lázasan dobogó szívvel állt meg Damon szobájának ajtaja előtt, de igyekezett megnyugtatni saját magát. Lassan felemelte a kezét, s finoman kétszer kopogott.
Damon, nyugodtnak kicsit sem nevezhető lelkiállapotban ült még mindig foteljében. Nagyon jól tudta, hogy ki kopogtatott ajtaján, hisz vámpírhallásának köszönhetően, már messziről felismerte a heves szívdobogású lányt.
- Gyere be, Elena – kilátott ki. Nem mutatta ki, de valahol érdekelte, hogy mit akarhat tőle, de ezen felül valamire még inkább kíváncsi volt. Korábban úgy érezte, hogy ő az a lány, aki képes lenne Katherine helyét elfoglalni a szívében. Tudni akarta, hogy ez az érzés megvan-e még benne.
Elena teljes higgadtsággal lépett be a szobába, hisz ha már egyszer beengedte a férfi, akkor olyan rossz dolgok nem történhetnek. De most, hogy itt volt, rájött, hogy nem is tudja, hogy mit mondhatna. Nem akart valami sablonos szöveggel előrukkolni, hisz az több mint valószínű, hogy eléggé feldühítené a vámpírt. Még sohasem járt a férfi szobájába, ezért először engedett kíváncsiságának és körül nézett. A bútorok színei tökéletesen tükrözték gazdájuk lelkében lévő sötétséget. A fal egy részen vizes volt, s közvetlenül a földön szilánkok hevertek, így ebből könnyen meg lehetett állapítani, hogy hol végezte a szerencsétlen üveg. A helység rettentően erős alkohol szagot árasztott magából, amitől egy kis fintorba rándult az arca, de azonnal rendezte vonásait, mikor meglátta Damont. Borzasztóan nézett ki, ami miatt összeszorult a szíve egy pillanatra. Bármennyire is tudta, hogy mennyire aljas és gonosz, megsajnálta. Erről azonban nem tehetett, ez az alap természetével járt.
- Damon… – kezdett volna bele, de már itt megakadt. Mégis mit mondhatnék én neki? Tiszta hülye voltam, hogy ide jöttem.
- Mit akarsz? Sajnálom, de most nincs igazán kedvem egy bájcsevegéshez. Szóval – s itt azonnal a lány előtt termett – ha nincs valami konkrét célja a látogatásodnak, akkor mehetsz is vissza Stefanhoz, hogy folytassátok a romantikázásotokat – mondta a végét maró gúnnyal.
- Én csak…
- Ne játszadozz velem! – csapott erőteljesen az ajtóra a lány feje mellett. – Miért jöttél?
- Tudni akartam, hogy vagy – hadarta el egy szuszra. – De látom, nem alkalmas az időzítés, úgyhogy én…
- Mégis miért akarod tudni? Hmm? – hajolt egész közel az arcához. Mélyen a szemeibe nézett, hátha ott megtalálja a válaszokat, amiket keresett. Tökéletes szaglásának hála könnyedén megérezte a parfümjét, s mély levegőt véve beszívta. Szomorúan lehajtotta a fejét. Semmi… Egyszerűen semmi… Eltávolodott a megrémült halandótól, s az asztaláról felvett egy üveget, s jól meghúzta.
- Damon, nézd – óvatosan tett pár lépést a férfi felé –, el sem tudom képzelni, hogy most min mész keresztül, de…
- Pontosan! – kiáltott fel hirtelen. – Senki, de senki sem tudhatja! Úgyhogy jó lenne, ha te és a drága öcsikém végre leszállnátok rólam!
- Én csak…
- Menj már el! – üvöltött rá, s szemei vörösbe váltottak, szemfogai megnőttek. Mégis mi a francot akar tőlem? Miért kísért? Miért hasonlít ennyire rá?
Elena ajkait egy halk sikoly hagyta el, mire az ajtó kivágódott, s egy elmosódott árny nekirepítette a férfit a falnak. Stefan irtó dühösnek tűnt, s szemei szikrákat szórtak a méregtől.
- Neked mégis mi a fene bajod van? Ő csak segíteni akart! – védte azonnal szerelmét.
- Úgy tűnik drága öcsém, hogy a bambi diétának hála a hallásod is meggyengült. Sebaj, elmondom még egyszer. – Olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy Elena emberi szemei már csak azt érzékelték, hogy Damon nekipréseli testvérét a falnak, s a nyakát szorongatta. – Nem akarom, hogy segítsetek, nem akarom, hogy bárki segítsen. Nem szorulok rá senkire – szűrte a fogai között a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy ő az erősebb, s ezt kíméletlenül ki is használta. – Remélem, képesek vagytok felfogni – Azzal egy nagyot belevágott a korábban fojtogatásra használt kezével öccse gyomrába, s az ablakon át távozott. Legalábbis a függöny meglibbenéséből erre lehetett következtetni.
- Úristen! Stefan! Jól vagy? – rohant azonnal kedveséhez Elena. Szerelme elég rosszul nézett ki, neki viszont ötlete sem volt, hogy mit tegyen.
- Persze, nemsoká jobban leszek, ne aggódj – nyöszörögte.
- Sajnálom, végül neked lett igazad. Damon menthetetlen.
*
A Los Angeles-i rendőrségen nyugalom honolt, a rabok belenyugodva kuporogtak alkalmi cellájukban. A rend őrei laposakat pislogva nézték a fehér falon lévő órát, remélve, hogy ezzel a tevékenységükkel valamelyest felgyorsíthatják a mutatók járását. Azonban csalódniuk kellett… az idő ólomlassúsággal telt. A távoli horizont is csak most kezdte felvenni világosabb színét, jelezve a napfelkelte közeledtét. Ám ez a cellákból nem volt látható. Ott csupán a plafonon lévő neoncsövek néhol pislákoló fényei nyújtottak világosságot. Az egyik rácsokkal elzárt kis helységben egy barna hajú lány kuporgott a sarokban. Térdeit felhúzta, kezeivel szorosan átölelte, s fejét ráhajtotta. Borzalmasan érezte magát, s remélte, ha így marad, akkor hamarabb elmúlik a bűntata, a tegnapi események meg nem történtté válnának. De hiába minden, a múlton már nem lehet változtatni, pedig mennyivel könnyebb lenne, ha képesek lennénk rá! Lelkét mardosó bűntudata gonosz szörnyetegként marcangolta bensőjét. Vékony karjaival még szorosabbra fonta lábai körül. Én nem ezt akartam… tényleg nem. Ennek nem szabadott volna így történnie. De hiába a mentegetőzés, a baj már megtörtént. Nagyon jól tudta, hogy a mostani húzása több volt annál, amit bárki is megengedett volna gyermekének. A mostanit bizonyára nem fogja megúszni egy könnyen. Már előre rettegett, hogy mit fog szólni egy szem szülője, mégis… Groteszk módon valahol örült neki. Hisz, ha idejön hozzá – már pedig bizonyára neki kell személyesen kihoznia innen – akkor végre legalább megismerheti a szülői szigort, s a törődést. Anyja halála óta nem volt ilyesmiben része. Az elején még örült is neki, s időnként a határokat feszegetve próbálta megkeresni apja tűrőképességének határát. Az azonban végtelennek bizonyult. Igaz, olyan nagy balhékba nem keveredett, elvégre azzal nem csak az apja, de a saját karrierjét is tönkre tehette volna. Tegnap azonban minden megváltozott… Az eddig visszatartó erő megszűnt, s többé nem érdekelte semmi és senki. Már nem volt fontos az apja és a saját karrierje, s a barátja se, aki – minden kétséget kizáróan – szívből szerette. S ami az egészben a legdurvább, hogy anyja kívánságát is eldobta magától. Teljesen kivetkőzött magából, olyan volt, akár a ketrecből kitört oroszlán, ami évezredes fogságból szabadult. Nem érdekelte többé semmi, csak a szabadság, a féktelenség érzésének megtapasztalása. Egy olyan világ, ahol nincsenek többé szabályok, határok. Ez azonban csupán egy álomvilág volt. Mindent megbánt, hisz ez az érzés megszűnt, s immár újra visszacsöppent a rideg valóságba.
Elmélkedéséből léptek zaja rángatta ki. Fejét felemelte, s kíváncsian várta, hogy kihez jönnek. Úgy sejtette, hogy hozzá biztosan nem, mivel az egyik jövevény cipőjének a hangja hangosan kopogott a járólapon. Ő pedig az apját várta, aki biztosan nem hozna ide magán kívül senkit, tehát valaki máshoz kellett, hogy menjenek. Mégis… A lépések zaja rendkívül ismerősnek tűnt neki, s hamarosan rá is jött, hogy miért.
- Itt lennénk – állt meg a cella előtt egy középkorú rendőr, s egyenesen rá mutatott.
- Köszönöm – hálálkodott egy kissé idősebb nő.
- Page néni! – szólította meg elképedve. – Te mit keresel itt?
- Szerinted mégis mit? Apád küldött, hogy vigyelek haza. Gyere, ő már elintézett mindent. Haza megyünk. – Miközben beszélt, a férfi kinyitotta a rácsos ajtót, hogy kiengedje a foglyot.
- Miért nem ő jött? – kérdezte alig hallhatóan, de közben egy tapodtat se mozdult.
- Ajj, kislányom, gyere már! Ne tartsuk fel az úriembert! Biztosan rengeteg dolga van még.
- Miért nem ő jött el? – faggatózott most már indulatosabban.
- A sajtó megtudta. Fogalmunk sincs hogyan, de megtudta. Egész éjjel telefonált és intézkedett, hogy elrendezze az ügyet, de eddig még nem járt sikerrel. Engem küldött el, hogy minél hamarabb kihozhassunk, s lehetőleg feltűnés nélkül haza tudjalak vinni. Úgyhogy most gyere, menjünk, mielőtt a riporterek idesereglenek.
Nem mondott semmit, hang nélkül lépett ki a helységből, s hagyta, hogy a néni egy óvó ölelésben részesítse. Jól esett neki a törődés.
- Még jó, hogy az ilyenek a mai fiatalok példaképei. Csodálkozunk, hogy a világban egyre nagyobb a káosz – morogta a rendőr. A lány mérges tekintettel nézett rá, de nem mondott semmit. Nagy levegőt vett, s engedelmesen követte az egyetlen embert, akitől édesanyja halála után is kapott szülői szeretetet. Kemény léptek zaja visszhangzott a folyosón, mire mindhárman megdermedtek egy pillanatra. Mikor meglátta a közeledő félt szíve gyorsabban kezdett el dobogni. A férfi magas volt, izmos, sötét bőrű, s fekete öltönyt és napszemüveget viselt.
- Elkéstünk. Valahonnan megtudták, hogy a kisasszony itt van – s itt a rendőr felé fordította a fejét, de az továbbra is semleges arcot vágott.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte aggódva a néni.
- Josh és én kivisszük magukat innen. Bárki bármit kérdez, ne válaszoljanak, ne is nézzenek rájuk. Ezt vedd fel – adott egy ahhoz hasonló napszemüveget a rémült lánynak, amit ő is viselt. – Elrejti a vörös szemeidet. S nem ártana egy váltás ruha.
- Van nálam – kezdett el egyből a táskájában kotorászni Margaret. – A mosdóban biztos átöltözhetsz – s azzal egy farmert, egy toppot és egy pulcsit adott oda védencüknek. Az végignézett ruháján: magas sarkú szandál, fekete, pánt nélküli mini ruha. Egyet kellett értenie férfivel: jobb, ha nem így mutatkozik a sajtó előtt. Még nem tudják, hogy mennyi derült ki a tegnap estéből, s így nem is kéne ötleteket adniuk nekik.
Engedelmesen elvonult a mellékhelyiségbe, s átöltözött. Gyorsan megmosta az arcát a csapnál, s belenézett a tükörbe. A látványtól majdnem felsikkantott: az arca hófehér, zöld szemei vörösek, sminkje teljesen elfolyt, hosszú, hullámos barna haja pedig tiszta kóc. A korábban a kagyló szélére tett fésűvel megpróbált valamilyen tűrhető frizurát varázsolni magának, de eléggé nehezen ment. Nagy levegőket véve próbálta lenyugtatni magát, majd felvette a napszemüveget, s kiment a folyosóra, ahol már várták.
- Készen állsz, drágám? – kérdezte aggódva a néni.
- Persze – hazudta azonnal. Erre mégis hogy lehet valaki készen?
- Akkor induljunk – adta ki a parancsot a testőr, s szorosan mellette haladva elindultak.
Mikor meglátta a kijárat ajtaját, szíve a mellkasában hevesen kezdett el dobogni. Igyekezett felkészülni a legrosszabbra, s nyugodt arcot erőltetni magára. A kinti látványtól viszont elakadt a lélegzete. Csupán pár riporterre számított, nem egy egész hadseregre. Josh – aki eddig kint állva várta őket – a másik oldalára állt, s ketten fedezték. Page pedig szorosan a nyomukban lépkedett. A vakuk ezerrel villogtak, s kérdések százai hagyták el az ismeretlen emberek száját. Belefájdult a feje az egészbe, erőtlennek, gyengének érezte magát. Ha nem tartották volna két oldalról, biztosan összeesett volna. Alig várta, hogy vége legyen ennek az egésznek, s egy forró fürdő után belefeküdhessen az ágyába.
