Prologue

A szobában tapintani lehetett a feszültséget. A lány kitágult pupillákkal bámulta a poharat, amely az éltető nedűt tartalmazta. Lassan minden kirakós a helyére került, minden furcsaság értelmet nyert. Emberfeletti erő, gyorsaság, hirtelen eltűnések, különös viselkedés, gyors hangulatváltozás. Csupán egyetlen magyarázat létezett, ami olyannyira irracionális, hogy igazán bele se mert gondolni. Egy vékony kötélen táncolt, az igazság és hazugság, a valóság és képzelet határmezsgyéjén. A lába viszont megcsúszott, s tehetetlenül zuhant a mélységbe.

Damon zaklatottan nézte kedvesét, de nem mozdult, s nem szólalt meg. Fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie, vagy mondania. Mi az, amivel könnyebbé, elviselhetőbbé tenné Hope számára a helyzetet, s mi az, amivel csak még rosszabbá? Félt… Úgy félt, mint még eddig soha az életben. Rettegett, hogy a nehezen felépített kártyavár egy pillanat alatt összeomlik. Egy gyenge fuvallat, s már minden hiába való.  Nem akarta elveszíteni azt, amire oly sokáig várt, amiért annyit kellett küzdenie. Átkozta magát, s a szörnyeteget, amivé az a velejéig romlott nőszemély változtatta. Most először, inkább adta volna fel a halhatatlanságát, erejét, gyorsaságát, önmagát! Csak azért, hogy újra azokba a smaragd szemekbe nézhessen, amelyekben a szerelem lángja ég… A szerelemé, amit iránta érez, a láng, amit ők gyújtottak.

A lány lábai megremegtek, s felmondták a szolgálatot. Mielőtt azonban térde találkozhatott volna a padlóval, két erős kéz gyöngéden megfogta, s mint egy törékeny virágszálat, úgy tartotta. A kék szempár kutakodóan fürkészte kedvese arcát, hátha ki tud olvasni belőle valamit, vagy legalább kapna egy jelet, hogy tudja, most mihez kezdjen. A puha ajkak elváltak egymástól, a férfi pedig bent rekedt levegővel várt.

- Mi… vagy… Te? – kérdezte a suttogásnál is halkabban.

Partnere azonban képességének hála tökéletesen értett minden egyes szótagot. Nyelvével benedvesítette kiszáradt ajkait, s kissé lehajtott fejjel válaszolt.

- Tudod te azt.

- Nem… Az lehetetlen – tiltakozott heves fejrázással, s közben látása elhomályosodott. Damon ezt érzékelve felkapta a sokkos állapotban lévő kedvesét, s a kanapéra tette, majd előtte pár méterre megállt. Mindezt olyan gyorsan, hogy Hope-nak tiltakozni se maradt ideje. A kandalló előtt állva figyelte a szép arcon végbemenő változásokat: meglepettség… Majd félelem. Legszívesebben a falba vágott volna, de tudta, hogy azzal csak rontana az egyébként sem rózsás helyzetén. Már, ha eddig tönkre nem tett mindent.

Újabb hosszas hallgatás következett be, amit a világért se tört volna meg. Elhatározta, hogy ameddig csak kell, várni fog. Legyen az egy óra, egy nap, egy hét, vagy akár egy év. Van idejük, s ő megteszi. Várni, ameddig a lány képes nem lesz elfogadni őt. Teljes, gyilkos valójában, véres múltjával.

Hope könnyei elapadtak, elméjére újra sötét lepel borult. A valóság hirtelen túlságosan is sokkolóvá vált számára. Igen, Damonnak igaza volt, tudta, hogy mi ő, de mégsem. Keresgélte a betűket, de valahogy sehogy sem akartak értelmes szóvá összeállni. Egy ideig még koncentrált, de aztán feladta.

- Mi vagy te? – kérdezte kiszáradt torokkal. Nem mert felnézni, a lába előtt heverő szőnyeget szuggerálta erőteljesen. Várt… Egy hatalmas csodára várt. Egy racionális magyarázatra, amitől minden értelmet nyer, s hogy később nevetve gondoljon vissza erre az egészre, s elszégyellje magát saját buta képzelgésein.

- Tudod. A szíved mélyén, tudod – jött a kissé rekedtes felelet.

- Nem! – sikoltotta hisztérikusan. Kezeit füleire szorította, s közben hevesen rázni kezdte a fejét.

Damon komolyan aggódni kezdett szerelme elméjének az épségéért. Villámgyorsan határozta el magát, s mindent egy lapra tett fel. Egy ezredmásodperc alatt a lány előtt termett, s lefogta a karjait, majd azok segítségével talpra rántotta.

- Nézz rám! – utasította keményen. – Nézz már rám!

Hope abbahagyta korábbi tettét, s igyekezett úrrá lenni testén. Lassan emelte fel a fejét, s szinte kényszeríttette magát, hogy felnézzen a zafírkék szemekbe. Mikor tekintetük összekapcsolódott, egy pillanatra megszűnt minden. Csak ők voltak és semmi más. De mint minden jó dolog, ez is véget ért.

- Vámpír vagyok – érkezett meg végül az őszinte válasz a már sokszor feltett kérdésre.

A lány tekintete újfent elhomályosult, s egy könnycsepp folyt végig az arcán.