2012. június 21., csütörtök

VI. Friends ~ Barátok




“True friends walk in when the whole world walks out”
„Az igaz barátok akkor is melletted lesznek, ha az egész világ ellened fordul”


Damon az ágyában feküdt, és a plafont bámulta, miközben az előző estén gondolkozott. Miután rájött, hogy honnan is ismerős neki a név, beugrott Caroline-hoz, és alaposan kifaggatta. A hallottak és a látottakat összevetve azonban nem tudott tiszta képet alkotni a csinos énekesről. Abban azonban biztos volt, hogy rossz oldalról közelítette meg, s ráadásul még verbénát is fogyaszt, ugyanis a bájolás nem működött. Gondterhelten beletúrt fekete tincseibe, s azon járt az agya, hogy megéri-e a fáradtságot. Mikor viszont eszébe jutott, hogy ezzel feladná, képzeletben egyből pofon vágta magát. Nem, csupán új stratégiát kell összeállítania, s azzal próbálkozni. Már el is tervezte, hogy mi lesz az első lépés, és talpra is pattant, amikor eszébe jutott még valami, s szomorúan visszahuppant fekhelyére. Úgy gondolta, hogy nem szabad túl rámenősnek tűnnie, így csupán majd órák után megy elé és beszél vele. Addig viszont fogalma sem volt, hogy mihez kezdhetne.

*

Hope idegesen rágcsálta az eperlekváros pirítósát, s közben a kávéját fixírozta. Rossz érzése volt a nappal kapcsolatban, így legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba. A szigorú házvezető azonban ezt nem engedte, így kénytelen-kelletlen összekapta magát. Miután befejezte a reggelit, fogta iskolatáskáját és elindult a garázsba. A metálfekete Peugeot 908-as ott parkolt, és már alig várta, hogy felpörgessék a motorját. A motyóját bedobta a csomagtartóba, hogy később ne zavarja az utasait, és útnak is indult.

Már rutinosan hajtott végig az utcákon, a Gilbert ház elé. Nem akart bemenni, ezért megcsörgette Elenát.
- Indultunk – mondta mindenféle köszönés nélkül és kinyomta. A fiatal sztár rákönyökölt a kormányra, s úgy várakozott. Egy perc sem telt el, máris jött a párocska, és behuppantak hátra. – Jó reggelt – üdvözölte barátjával szinkronban.
- Nektek is – viszonozta. – Mehetünk? – kérdezte, miközben feltette napszemüvegét.
- Persze – válaszolt Stefan. – Majd elnavigálunk, oké?
- Rendben.

A szőke lány már a ház előtt állt, mikor odagurultak elé, amivel meg is lepte gyerekkori barátnőjét. Eddig mindig rá kellett várni, ő készülődött a legtovább. Nagyon be lehetett sózva, ha képes volt korán felkelni, csak azért, hogy ne okozzon bosszúságot példaképének. Útközben egyfolytában fecsegett, az énekest dicsérte csodás hangjáért, s hogy mindig az volt a vágya, hogy elmehessen egy koncertjére.
- Mit szólnál, ha itt, a városban lépnél fel? – kérdezte csillogó szemekkel. Ám a hatás jelentősen eltért a várttól: Hope erősen beletaposott a fékbe, mire mind a négyen lefejelték volna az előttük lévő tárgyat, ha nincs bekapcsolva a biztonsági övük. A mögöttük haladók bosszankodva dudáltak a nem túl szép műveletért.
- Nem – válaszolta ridegen, s magát lenyugtatva indult tovább. Döbbent csend fogadta, s egymás tekintetében kutattak válasz után. Egyetlen férfi lévén, Stefanra hárult a komoly feladat – Elena oldalba bökésének hála –, hogy megtudakolja az okát.
- Már nem szeretsz énekelni? – érdeklődött, mire a szöszi bosszúsan forgatta szemeit. Nagy csönd telepedett rájuk, s már kezdték feladni a reményt, mikor is a suli parkolójában mély sóhajt vett a fiatal sztár.
- Nem véletlenül kellett idejönnöm. Ahhoz, hogy teljesen megértsétek a helyzetet, a legelejétől kéne mesélnem a dolgokat, de ahhoz most se kedvem, se időnk. Töri előtt még át akarom nézni az ipari forradalmakat, ha Mr. Saltzman esetleg megint hadjáratot indítana ellenem – húzta el a száját a keserű gondolatra és kissé nyűgösen kiszállt a járműből; társai követték példáját.
- Ne aggódj, Mr. Saltzman egész jó fej – próbálta mosolyogva biztatni Elena.
- Eddig nem úgy tűnt – morogta. Megállt és szétnézett az egyre zsúfoltabb parkolóban. A lágy őszi szellő játszani kezdett hullámos tincseivel, de ő eközben valahol egészen máshol járt. – Ha megbuktat, akkor nem hiszem, hogy valaha még újra színpadra állhatok – olyan halkan mondta, hogy szinte suttogásnak tűnt, barátai azonban tökéletesen hallották. Némán váltottak komoly pillantásokat Elena és Caroline, majd előbbi Stefanba, utóbbi Hope-ba karolva indultak útnak.

A nap a második óra végéig egészen unalmasan telt, akkor azonban Hope magára maradt, az ének órája egyik újdonsült barátjával sem volt közös. Eddig fel sem tűnt a számára, hogy mennyire jó, hogy ott volt neki a pletykás, szőke Duracell nyuszi. A terembe belépve megkereste a tanári asztaltól és a többi, vidáman csacsogó diáktól legtávolabbi helyet. Új telefonját elővette, s szomorúan konstatálta, hogy még semmilyen fotó nincs benne. Korábban, ha unatkozott és egyedül volt, mindig a közös képeit nézegette Paullal és Jenniferrel. A szerelme és a legjobb barátnője képe lebegett a szeme előtt, s mellkasában egy sötét lyukat érzett. Nagy szüksége lett volna rájuk. Ő maga mindig is talpraesett, kemény csaj volt, s ezt kívülről is remekül tudta mutatni, ennek ellenére mióta betette a lábát a városba, már koránt sem érezte magát annak. Szüksége lett volna egy erős támaszra, aki átsegíti őt ezen a nehéz időszakon.

Milyen furcsa is az ember… Csak akkor jön rá, hogy milyen fontos neki valaki, ha már elveszítette…

Merengéséből a látóterébe bekúszó feketehajú lány zökkentette ki.
- Szia, a nevem Piper Holloway – s kezét nyújtotta az egy pillanatra ledermedt énekesnek.
- Szia, az enyém Hope Fall – fogadta el a köszönést.
- Úh, tehát tényleg te vagy az! – csillantak fel a barna íriszek. – Tegnap is láttalak, de nem tudtam elhinni, hogy Te, itt vagy! Ebben a városban! Ebben az iskolában! Kérlek, aláírnád? – nyújtotta az időközben előhalászott posztert és CD-t. A többi lánynak sem kellett több – ezt az órát egy fiú sem vette fel, vagy legalábbis nem ebbe a csoportba jártak –, fogták a náluk lévő füzetet, vagy képet, és vitték a hírességhez. Csak a belépő tanárnő mentette meg a rajongóktól.

El se hiszem, hogy komolyan azért adok hálát az Istennek, mert elkezdődött egy óra.

Megkönnyebbülten hallgatta a negyvenes évei elején járó nőt, amint Mozart életéről mesélt, s megígérte, hogy a következő órán megnéznek egy, a már halott művészről szóló filmet. Az óra végéig szorgosan jegyzetelt és figyelt. Az viszont, hogy egész idő alatt a diáktársai nagy része őt bámulta, felettébb zavarta. Ezért nem akart egy ilyen középiskolába járni, hiszen már az elejétől kezdve tudta, hogy ez lesz a vége. Olyan, mintha egy paparazzókkal teletömött szobába zárták volna be. Azoknak pedig a gondolatától is felállt a szőr a karján. Eszébe jutottak az újságok, melyeknek a címlapján az ő képei szerepeltek, miközben egyáltalán nem ura a gondolatainak és cselekedeteinek. Kezei ökölbe szorultak attól, hogy valaki drogot csempészett az italába. Nem akarta megtorlatlanul hagyni az esetet, de tisztában volt vele, hogy semmi esélye kideríteni, ki lehetett a tettes.

Amint meghallotta a csengőszót, rohant volna ki a teremből, Mrs. Kelley hangja azonban megállásra kényszerítette.
- Miss. Fall, kérem, jöjjön ide – intette magához a meglepett lányt. Hope homlokát ráncolva ment oda a tanári asztalon pakolászó nőhöz. – Úgy hallottam, hogy maga egy nagyon tehetséges énekes – kezdett bele a mondandójába, amivel egy másodperc alatt felkeltette a diákja figyelmét. – Éppen ezért szeretném, ha az iskolai rendezvények aktív résztevője lenne. Miss. Forbes a rendezvények egyik fő szervezője, majd beszélek vele, hogy az Ön fellépését is tervezze be a péntek éjszakai ünnepségbe, amit a végzős diákok kedvéért tartunk. Tudom, hogy addig már csak két napja van felkészülni, de ha olyan jó, mint mondják, bizonyára könnyedén fel fogja venni az akadályt. Remélem, nincs kifogása ellene – szórtak villámokat a tanárnő szemei, ami meggátolt mindenféle ellenkezési szándékot.  –. Nagyon helyes – lágyult meg egy pillanatra. – Most viszont igyekezzen, mert hamarosan becsöngetnek a következő órára. Gondolom, nem akar elkésni – vetette be újra szigorú tekintetét.

Hope gyorsan hátraarcot vágott és sietve, de nem túl gyorsan távozott a sárkány barlangjából. Hamar megtanulta, hogy ki az a személy, akivel nem akar ujjat húzni. A közelgő feladata viszont nagyon elkeserítette. Egyáltalán nem állt szándékában fellépni, akárki akármit is mondd, mégis érezte, hogy ez alól nem fog tudni egykönnyen meglógni. Az egyetlen reménye a szőke barátnője, aki már messziről hevesen integetve szaladt felé.
- Na, milyen volt? – érdeklődött azonnal. – Ugye senki sem zargatott?
- Hát, elég vérmes természetű ének tanár létére – gondolkodott el. – A lányok a csoportban felismertek, így néhány CD-t, meg füzetet alá kellett írnom, mielőtt a tanárnő bejött volna – mondta kedvtelenül. Pedig régen mennyire imádott fürdeni a népszerűségben és rajongó kedvére tenni egy aláírás, vagy egy közös fénykép keretében!
- Ki volt az? – szűkültek össze a kék íriszek.
- Ööö – gondolkozott el az énekes. Azonban hiába erőltette meg magát, nem jutott eszébe a lány neve. Már megszokta, hogy naponta rengeteg rajongójával találkozik, s örült, ha az autogramot a megfelelő embernek címezte. – Bocsi, elfelejtettem. – Zavarában idegesen beletúrt a hajába. Kényelmetlenül érezte magát, amiért úgy gondolta, hogy csalódást okozott valakinek.
- Oké, akkor gondolom nem lehetett annyira vészes – mondta mosolyogva. – Gyere, menjünk irodalomra. Két percünk maradt, ráadásul Elena meg Stefan már biztos ránk várnak – húzta magával a terem felé.
- Jól van, de van valami, amit… - De valaki a szavába vágott.
- Hope! Hope! – kiabálta az illető a folyosó túlsó végéről. Mindketten a hang irányába fordultak. Egy izgatottságtól kipirult arcú lány rohant feléjük, fekete tincse ide-oda himbálóztak. Mikor eléjük ért, nagy levegőket véve próbálta lenyugtatni légzését. – Bocsi, de Zoey mesélte, tudod, a vörös hajú lány, aki előtted ül – Hope kényszeredetten mosolygott beszéd közben –, hogy Mrs. Kelley megkért, hogy lépj fel a pénteki ünnepségen. Már alig várom! Az első sorban fogok állni! Már tudod, hogy melyik számaidat adod elő? Remélem, a When I’m with you-t is, az a kedvencem! Paul nem jön el? – érdeklődött. Az énekes azt kívánta, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld. Az egész iskola – de ha nem is, a környéken tartózkodó diáksereg – őket nézte.
- Júúj! – sikoltott fel egy közelükben ácsorgó elsős. – Hope Fall koncerted ad pénteken! Te el tudod ezt hinni, Amy? – fordult oda a mellette álló osztálytársához.

Az embertömeg izgatottan mocorogni kezdett, s futótűzként terjedt a hír: Hope Fall koncerted ad péntek este! Az énekes a megsemmisülés küszöbén, a felbolydult méhkas közepén állt. Nem akarta elhinni, ami történik. Ő nem ezt akarta. Caroline, látva a ledöbbent ábrázatot, megragadt a karjánál fogva és elrángatta a legközelebbi mosdóba. Szerencséjükre senki sem tartózkodott ott.
- Hope, mi történt? – kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Mrs. Kelley megkért, hogy lépjek fel pénteken, de előtte egyeztessek veled – nyöszörögte.
- Értem – bólintott. Súlyos harcot kellett megvívnia magában. Egy része örömtáncot lejtett volna a hír hallatán, a másik pedig minimum kivégzésre küldené az énektanárt és az ostoba iskolatársaikat, amiért a példaképét zargatják. Belenézett a zavaros zöld íriszekbe, s nagy levegőt vett, majd indulatosan fújta ki. – Amíg engem látsz, aggodalomra semmi ok! Én vagyok a rendezvény szervezője, és ha jól emlékszem, a te koncerted már sajnos nem fog beleférni – sóhajtott színpadiasan. Hope meglepetten nézett rá. – Remélem, azért nincs harag – kacsintott. Az énekes egy pillanatig szóhoz sem jutott. Szívét melegséggel töltötte el, hogy egy lány, akit alig ismer, egy ilyen nagy szívességet tesz meg neki, mikor nem is olyan rég mondta, hogy mindig is arra várt, hogy elmehessen a koncertjére. Most itt lett volna az alkalom, ehelyett inkább az ő kedvére tesz. Ajkai mosolyra húzódtak, s szorosan megölelte.
- Köszönöm! Köszönöm, Caroline! – hálálkodott.
- Ugyan, a barátnőmért bármit! – viszonozta a kedves gesztust. Egy ideig még így maradtak, majd a szöszi hirtelen észbe kapott. – Jó ég! Elkéstünk irodalomról!
- Basszus – káromkodott Hope. – Siessünk, mielőtt még ez is benne lesz az újságban – zsörtölődött az osztálytársa után futva.

A folyosó már szinte teljesen kiürült, így alig egy-két ember nézett a rohanó páros után. Sajnos így is több mint öt percet késtek, s a tanár büntetésként kihívta őket felelni. A kérdéseket felváltva kapták, a teljesítményük bár nem volt rossz, de kiemelkedően jó sem.
- Remélem, kisasszony, hogy nem hiszi azt, csak mert híres, bármit megengedhet magának – mondta a tanár dühtől izzó szemekkel.
- Természetesen nem, uram. Elnézést kérek, mint mondtam miután bejöttünk, többet nem fordul elő ilyesmi – vágott vissza finoman burkolva.
- Rendben van. Mivel ez az első irodalom órája iskolánkban, eltekintek a büntetéstől és osztályzatot sem kap. Miss. Forbes, öntől többet vártam. Remélem, nem züllik el úgy, mint a többi fiatal – s itt erősen az énekesre nézett. Egyértelmű, hogy hallott a botrányról.
- Nem áll ilyesmi szándékomban. Egy ilyen példaképpel, mint Hope Fall – s itt az említett személybe karolt – lehetetlen, hogy ez megtörténjen.
Mindenki döbbenten hallgatta, a barna hajú lány pedig értetlenül nézett rá. Tisztában volt vele, hogy a szöszi tud a botrányáról, ennek ellenére mégis ilyet mond. Ez teljesen abszurd. A kék szempár tulajdonosa viszont csak mosolygott.
- Én nem hiszem el, amit azok a hírvadászok mondanak –súgta oda, miközben helyet foglaltak.
- Köszi, Caroline, ez nagyon rendes tőled.
- Mondtam, a barátnőmért bármit.

Hope boldog mosollyal az arcán fordult a tanár felé, s hallgatta unalmas előadását a realizmusról. Azonban egy szót sem fogott fel belőle. Amikor a telefonja rezegni kezdett, az addigi próbálkozásai is kudarcot vallottak.

A terv: beszélek ma Mrs. Keley-vel, hogy már nem férsz bele a programba. Ha ez nem jönne be, akkor jön a B terv (mert ilyenre mindig szükség van): Csütörtökön rosszul leszel a suliban és hazamész, pénteken pedig nem jössz be. Az ágyadból senki sem rángathat ki ;) Caroline

Vigyorgását alig tudta leplezni, de azért megpróbált uralkodni rakoncátlan arcizmain. Nem gondolta volna, hogy alig másfél nap leforgása alatt így fog érezni, de belül tudta, hogy így történt: egy igaz barátra talált.

*

Damon unottan járkált a lakásban, nem tudott mit kezdeni magával. A terve már készen állt, és csupán arra várt, hogy az elméletből a gyakorlatba is végül bekerülhessen. Egyedül az új prédája miatt nem ment még el a városból, pedig már nagyon szeretett volna a visszapillantó tükörből nézni az „Üdvözöljük Mystic Fallsban!” táblát. Semmi sem kötötte ide többé. Az öccse zargatására még évszázadok állnak rendelkezésére, ez a hely viszont olyan emlékeket rejt magába, amelyeket mindenáron el akart felejteni, s túllépni a múltban történteken végérvényesen. Egy utolsó szórakozást ígérő vadászat, és már el is húzza a csíkot Addig azonban még akad tennivalója bőven.
Az óra kettőt ütött, aminek hallatán a vámpír megkönnyebbülten csapta össze a kezeit.
- Végre – emelte tekintetét a plafonra.
Felvette a fekete napszemüvegét, s egy szemvillanás alatt eltűnt.

2012. június 7., csütörtök

V. Little brother ~ Öcs


 
„Always smile. It makes people wonder what you're up to.”
~ „Mosolyogj mindig. Ez arra készteti az embereket, hogy azon töprengjenek, hogy te ki is vagy valójában.”



Az iskolaidő végére Hope úgy érezte, mintha minimum öt koncertet adott volna egymás után. Bár új barátai el akarták hívni magukkal a Grillbe, de ő túl fáradtnak érezte magát hozzá, ezért úgy döntött, hogy inkább hazamegy. A szőke hajú lány hiába erősködött, hogy hazaviszi kocsival, gyalog ment, s tolta a motorját, ami sokkal könnyebbnek tűnt elméletben, mint a gyakorlatban. Már elhagyta a suli területét, mikor észrevette, hogy egy srác sétál a túloldalon, s feltűnően bámulja őt. Igyekezett tudomást sem venni róla, de amikor meglátta, hogy felé siet az úttesten keresztül, sietősebbre próbálta venni a tempóját.
- Hé! – kiáltott rá az idegen. Hope-ot ez kissé meglepte, ilyen közvetlenül még soha, senki sem szólította le, Damonon kívül. Egyre furcsábbnak találta ezeket a kisvárosi embereket.
- Igen? – kérdezte anélkül, hogy megállt, vagy hátrafordult volna az immár mögötte haladó fiúhoz.
- Bocsi, de ez nem egy Kawasaki ZX6R? – érdeklődött a motort bámulva, a lány mellé érve.
- De igen, miért?
- Gondolom te vagy az új lány. Most költöztél ide a városba. – Nem kérdés volt, inkább kijelentés.
- Ezt meg miből gondolod? Lehet, hogy csak eddig elkerültük egymást – nézett rá hű követőjére. Nála nem sokkal fiatalabb, rövid, világosbarna hajú, barna szemű, helyes sráccal nézett farkasszemet.
- Születésem óta itt élek, így biztosan feltűnt volna, ha valaki egy ilyen csodával száguldozna a környéken. Ráadásul Forbs seriffék is állandóan a hajukat tépnék – nevetett fel, amivel a lány ajkaira is halvány mosolyt csalt. A motor iránti rajongása megkedveltette vele.
- Hát igen, az itteni emberek egészen más életmódot folytatnak, mint amihez én hozzá vagyok szokva. – S miközben ezt mondta, széjjelnézett. Egy unalmas dokumentumfilmbe is beleillett volna a látvány a számára.
- Csak nem New York? Vagy Los Angeles? Esetleg Washington? – sorolta fel ötleteit.
- Los Angeles – bólintott.
- Hát, bár elsőre nem látszik, de mióta a Salvatore testvérek visszaköltöztek, mindig történik valami. – Ahogy Hope a srácot figyelte, akaratlanul is kiolvasta tekintetéből a magányt, a fájdalmat és a meg nem értettséget. Hogy miért tudta ilyen könnyen? Mert ugyan ez a szempár meredt vissza rá a tükörből reggel.
- Nincs kedved elkísérni, kedves Mystic falls-i törzslakos? – viccelődött.
- Csak akkor, ha kipróbálhatom – mutatott a gépezetre.
- Ha hazaértünk kerítek neked egy másik bukósisakot, és akkor majd meglátjuk.
- Jeremy Gilbert – mutatkozott be, s jobbját nyújtotta. Így a lánynak meg kellett állnia a motorját megtámasztani, hogy kezet tudjon rázni a fiúval.
- Hope Fall.
- Hope Fall? Az énekes? – kerekedtek el a szemei.
- Igen – húzta el a száját. Addig, amíg úgy tűnt, hogy nem ismeri fel, sokkal jobb társaságnak ígérkezett.
- A nővérem meg a barátnői nagy rajongóid. Caroline szerintem jobban ismer téged, mint te saját magad.
- Nem szabad mindent elhinni, amit írnak, vagy mondanak. Rengeteg rosszakarója van a hozzám hasonló embereknek. Vegyünk egy példát: mondanék egy fiúnevet, akárkijét, erre ők egy egész bekezdést írnak arról, hogy mikor, hol és hogyan töltöttem el a szerencsés fickóval az időmet, s ez vajon hogy érintheti a drága páromat. Érted? – Észre sem vette, hogy a végére milyen dühös lett, s a levegőt is szaporábban vette.
- Hát nem lehet könnyű, de ez is a hivatásoddal jár – tárta szét a karját.
- Igaz… De sokkal jobb lenne, ha az emberek inkább a saját gondjaikkal foglalkoznának. Nekem is van épp elég, nélkülük is. Nincs időm, a mások bajával foglalkozni, de örülök, hogy vannak olyanok, akiknek jut erre is – ironizált.
- Az emberek nem változnak, csak rosszabbak lesznek – komorult el hirtelen Jeremy is. Hope nem értette, hogy miért ejtette ki olyan furcsán az emberek szót.
- Lehet, de mindig akad kivétel, legalábbis én bízom benne, hogy velük vettem körül magam – próbálkozott oldani a feszültséget, amit eredetileg ő gerjesztett.
- A remény hal meg utoljára… - csillantak fel végre először a csokoládé íriszek. – Várj, hadd segítsek. – Azzal elvette a motort, s ő tolta tovább. Útközben beszélgettek komoly és néhány vicces dologról is, míg meg nem érkeztek.

- Hát, itt laknék – mutatott az épületre, mire a srác újfent elámult. – Azt hittem, hogy eléggé régen élsz már itt ahhoz, hogy tudd, az én családom lakott itt – nevetett fel.
- De, csak nem tudtam, hogy te az a Fall vagy. Úgy hírlik, hogy a családod minden tagja meghalt már, Lockwoodék régóta szeretnék már rátenni a kezüket erre a birtokra – világosította fel.
- Értem, hát akkor majd megmondom nekik, hogy nem vagyok hajlandó lemondani az örökségemről. Az édesanyám itt nőtt fel és… - Elcsuklott a hangja, ami nem kerülte el Jeremy figyelmét, de tapintatosan nem kérdezett rá. Helyette inkább más vizekre evezett.
- Sajnos, most már mennem kell, de ha gondolod, este találkozhatnánk a Grillben – vetette fel az ötletet. - Megmutatnám, hogy milyen szórakozási lehetőségeket tud nyújtani egy ilyen kisváros – mosolygott.
- Jól hangzik, de nem hiszem, hogy túl sokáig fent tudnék ma maradni – húzta el a száját.
- Csak egy-két óra, ráadásul nem túl korán, addig meg tudsz pihenni – próbálta győzködni.
- Rendben, mit szólnál, ha nyolcra érted mennék a motorral, és úgy mennénk? Mivel nincs rá jogsid, így nem szívesen bízom rád, már bocsi, de mögöttem nyugodtan utazhatsz – kacsintott. Nem pont így képzelte a srác a dolgokat, de - kelletlenül bár - beleegyezett. Elmagyarázta, hogy jut el hozzájuk, s vagy kétszer visszamondatta, mire képes volt nyugodt szívvel elindulni.

Hope boldog mosollyal az arcán ment be a lakásba, s egyből az ebédlő fele vette az irányt. Ott meg is találta a célszemélyeket, akik boldogan üdvözölték. Egy pillanatra úgy érezte, hogy otthon van, ahol egy gondoskodó, de mégis, ha kell szigorú férfi és egy kedves, energiával teli nő várja haza. Szíve összeszorult a gondolatra, ezért igyekezett gyorsan elűzni. Bár szülei már nem lehetnek mellette, mindkettő más okból, de attól még ők a szülei, és ezen semmi és senki nem változtathat.

Mivel Margaret tisztában volt vele, hogy az iskolában milyen borzalmas dolgokat adnak ebéd címen, így összeütött egy egészséges és laktató, háromfogásos otthonit. Hope azonban ragaszkodott hozzá, hogy hármasban egyenek, arra hivatkozva, hogy így sokkal jobban esik az étel és az étvágya is nagyobb. Ezzel teljesen lefegyverezte a két idősebbet, akiknek nem volt más választása, leültek hozzá.

Miután a finom csokis pudingot is eltüntette, Hope felsétált a szobájába, hogy lepihenhessen. Az órát gondosan felhúzta fél hétre, nehogy elkéssen az esti programjáról.

Nem is sejtette, hogy távolról egy kék szempár egészen hazáig követte, s már előre eltervezte, miként fog alakulni a Grillben töltendő idő.

Hét órakor izgatottan állt a szekrénye előtt, s azon gondolkodott, hogy vajon mit vegyen fel. Nem akart túl hivalkodó lenni, azzal úgy érezte, teljesen tönkre tenné az imázsát, amit Jeremy róla állíthatott fel. Hisz, ha ő nem követi nyomon az életét, csak a testvére és annak barátnői, akkor nem tud a botrányról, ergo jó véleménye van róla. Azonban nem akart a ló túloldalára sem átesni, és egy zsákot húzni magára. Hosszas tépelődés után egy sötétkék farmert, egy zöld, V kivágású felsőt, amin fekete minták voltak és egy fekete magas sarkút vett fel.
Zölddel szépen kifestette a szemhéját, feketével körberajzolta a szemeit, pilláira spirált kent, ajkaira szájfényt. Miután késznek nyilvánította magát, büszkén, mosolyogva szemlélte magát a tükörben. Mivel elég hűvösnek tűnt, így egy fekete dzsekit is magára kapott, és kis táskájával, meg a két bukósisakkal felszerelve száguldott le a lépcsőn. Hangosan köszönt, majd ment be a garázsba.

Könnyedén és gyorsan odatalált a Gilbert házhoz, ráadásul szerencséjére a fiú már a teraszon várta, s azonnal talpra ugrott, mikor meghallotta a motor hangját.
- Szia – köszönt a lány, és átnyújtotta a másik fejvédőt.
- Szia – üdvözölte ő is, miközben felvette.

Jeremy végig mutogatott, hogy mikor merre forduljanak, így nem haladtak túl gyorsan, de a lány magában megfogadta, hogy visszafelé nagyobb tempóra kapcsol utasa kedvéért.
Parkolás után egymás mellett sétálva mentek be a híres Grillbe. Hope meglepődött azon, hogy milyen sokan vannak ott, hétköznaphoz képest. A berendezés asztalok és székek sokaságából, egy részen kialakított biliárdasztalból, dartsból, csocsóasztalból és persze a pultból állt. Bár, ahogy jobban szemügyre vette a dolgokat, egy zenegépet is megpillantott.
A srác a pulthoz vezette, s kedvesen felajánlotta, hogy válasszon, amit szeretne, majd ő fizet. A sztár egy ideig homlokráncolva nézte a kínálatot, de végül csak egy rostos őszit kért, Jeremy pedig kólát ivott. Kinéztek maguknak egy szimpatikus, üres asztalt, és helyet is foglaltak.

Egy ideig inkább csak nézelődtek a helységben, s a legifjabb Gilbert feltűnés nélkül minden ismerősre rámutatott és bemutatta. Hope azonban egy-két emberről, Caroline-nak hála, jóval többet tudott, mintsem ami a fiú szájából elhangzott. A hangulat egy idő után oldódott, így a nyelvük is megeredt. A lány nehezen, de a kérlelő szemek hatására elkezdett magáról mesélni. Az eleje kicsit döcögős volt, de a végére már ömlöttek belőle a szavak. Jól esett kiadnia magából, és ehhez remek társaságra lelt. Na, nem, mintha a szőke hajú pletykafészek nem nyerte volna el a szimpátiáját, de talán azért, mert tudta, hogy rajongója és nyomon követte az életét, óvatosabb vele.

A kölcsön kenyér azonban visszajár, így Jeremy-nek is kellett kiselőadást tartania a vele történtekről. A múlt eseményeit könnyedén tudta követni, ám a Vicky halálával kapcsolatosok utánit már nehezebben. Egy dologban érezte magát teljesen biztosnak: Damon Salvatore az utolsó személy, akit közelebbről is meg akar ismerni.

A helyiségbe belépette egy magas, jóképű, fekete hajú, kék szemű férfi, aki lassan körbehordozta tekintetét a Grillben, s egy ponton megakadt. Egyszerre volt boldog és dühös. Örült, hogy végre megtalálta a keresett személyt, a társaságának viszont már egyáltalán nem. Korábban se értette, hogy Vicky mit evett azon a taknyoson, úgy gondolta, hogy ez is lett a veszte. Az viszont, hogy még Hope is vele ül itt helyette, fölöttébb mérgelte. Azért, hogy lehiggadjon, és nyugodtan tudja megszakítani a párocskát, ivott egy whiskyt. Az ital, ahogy végigfolyt a torkán melegséggel töltötte el bensőjét. Nagy levegőt véve kikért még egyet, s azt fogva indult meg céljához.
- Remélem nem zavarok – kezdte azonnal, s már le is huppant a lánnyal szemben. – Ejnye Jeremy, máris lecsapsz az újoncra? Azt hittem, hogy Annával vagy együtt. Vagy talán azért annyira nem szereted, ha valaki más? – húzta az agyát, amivel el is érte a kívánt hatást első látásra: Gilbert tekintete elsötétült, s dacosan nézett rá, Hope pedig értetlenül kapkodta a fejét közöttük.
- Semmi közöd hozzá, hogy kivel, mit csinálok. És ha érdekel, igenis zavarsz minket – vágott vissza.
- Na és téged mi szél hozott ide, kislány? – kacsintott a vele szemben ülőre. Azonban nem a legjobban tette.
- Nem figyelsz arra, amit az előbb mondott? Zavarsz minket. Ráadásul a bukósisakomat is elvitted reggel, haza kellett tolnom a járgányomat miattad! – mondta cseppet sem jókedvűen az énekes.
- Otthon van, ha eljössz velem, oda tudom adni, de most sajna nincs nála. Nem hittem volna, hogy itt fogunk összefutni, ráadásul ilyen korán – játszotta az ártatlant.
- Köszi, de elég, ha holnap elküldöd Stefannal – legyintett, majd ránézett a telefonjának a kijelzőjére. – Jeremy, késő van, és már fáradt vagyok. Jössz, vagy maradsz? – állt fel az asztaltól.
- Mehetünk nyugodtan – tett ő is így.
- További kellemes estét, Mr. Salvatore – köszönt el Hope, fogva a holmijait, s a sráccal az oldalán elindult kifelé.

A ledöbbent vámpír nemsokára már csak a hűlt helyüket és a csukott ajtót bámulhatta. Szépen, lassan hátradőlt, és a kezében lévő, itallal teli poharat nézte. Ajkai hamarosan féloldalas mosolyra húzódtak, ő pedig jókedvűen lehajtotta az alkoholt. Bár sejtette, hogy a vadászat kivételesen hosszabb lesz, mint szokott, de ez a nagy ellenállás meglepte. Ez azonban nem számított, hisz Damon Salvatore mindig megszerzi azt, amit, vagy akit akar. S ez alól egy nagyvárosi kislány sem lehet kivétel.

A visszafele úton a lány jól meghajtotta féltett kincsét, s így az utazás időtartama jelentősen csökkent. Ettől függetlenül mindketten élvezték. Jeremy szorosan összefonta a karjait a vékony derék körül, és úgy kapaszkodott, ami az élesebb kanyaroknál elég fontos volt. A Gilbert ház utcájánál lassítottak, így szépen meg tudtak állni a bejárat felé vezető útnál. A srácnak, mikor levette a fejéről a sisakot, láthatóvá vált a boldog mosoly az arcán.
- Ez eszméletlen volt! Kár, hogy nem lakok messzebb, akkor tovább tartott volna – áradozott. Hope is levette fejvédőjét, úgy nézett bele a csillogó szempárba. Melegséggel töltötte el a tudat, hogy örömet tudott szerezni valakinek. Úgy érezte, hogy ez egy nagyszerű befejezése a napnak.
- Ha gondolod, hétvégén elvihetlek egy pár körre a városban, vagy elnézhetünk egy közeli helyre is – ajánlotta fel.
- Vigyázz, mert szavadon foglak – viccelődött a fiú.
- Amit Hope Fall megígér, azt be is tartja. – S kezeit esküre emelte.
- Úgy legyen – bólintott Jeremy, ekkor azonban kijött Elena, Stefannal az oldalán.
- Sziasztok – köszönt egyszerre a Gilbert-Fall páros.
- Sziasztok – üdvözölték őket.
- Hát ti merre jártatok? – kérdezte Elena.
- Damon visszaadta a bukósisakot? – érdeklődött Stefan, bár maga is tudta a választ.
- Először is – kezdte a lány –, Jeremy elhívott a Grillbe délután, mikor hazakísért és tolta ezt a dög nehéz masinát. Másodszor, bár nekem csupán két rövid találkozásra futotta a bátyáddal, de a válasz szerintem mégis eléggé egyértelmű – húzta el a száját.
- Kétszer? – kerekedtek el a csokoládé íriszek. – Akkor most is…
- Igen, most is volt szerencsém hozzá, bár szívesen kihagytam volna. Úgy tűnik, hogy ő elhiszi azt a sok hülyeséget, amit rólam irkálnak. Szeretem Pault, és még mindig együtt vagyunk.
- Neked van kocsid is, ugye? – kérdezte félénken a Gilbert lány.
- Persze, de miért? – ráncolta a homlokát a híresség értetlenségében.
- Holnap be tudnál ugrani értem és Stefanért, meg Caroline-t is felvehetnénk valahol – ajánlotta fel. Úgy gondolta, hogy ez jó alkalom lesz többet megtudnia róla, és kideríteni, mi igaz a pletykákból.
- Rendben, ha fél nyolcra itt vagyok, az úgy megfelel? – ment bele.
- Tökéletes, akkor holnap találkozunk – integetett párjával együtt, és Jeremy is felemelte a kezét.
- Oké, jó éjszakát! – Beindította a járgányát, és már el is hajtott.

Útközben végiggondolta az este történteket, s örömmel töltötte el, hogy eddig semmi különösebb galiba nem történt, Damont leszámítva. Vacsora közben elmesélte e történteket két lakótársának. Mikor a Salvatore fiú szóba került, Gregor felpattant, és egy másik bögre kakaót hozott a lánynak, amit kötelezően meg kellett innia. Megállapította magában, hogy Margaret százszor finomabbat készít.

Fürdés után bedőlt az ágyba, s újra lejátszódott az aznapi események. El kellett ismernie magának, hogy jobban érezte magát, mint ahogy azt korábban képzelte. Ettől függetlenül, továbbra is visszavágyott a régi életébe.

Hamar elaludt, azonban mikor álmában egy kék szempár jelent meg felriadt. Kapkodta a levegőt, s idegesen túrt bele a hajába. Tudta, hogy kinek vannak ilyen íriszei, s ez még inkább feszültté tette. Morcosan vágódott vissza, s próbálta lenyugtatni magát. Nemsokára sikerült, és az este további fele nyugodtan telt.

*

Damon zsebre tett kézzel állt a hatalmas ház előtt. A hűvös, éjszakai szellő játszott fekete tincseivel, őt ez azonban cseppet sem zavarta. Tekintetével egyetlen pontot fixírozott rendületlenül. Az ablak bár csukva volt, s a függönyt is elhúzták, ő mégis tökéletesen tudta, hogy ki rejtőzik mögötte. Már épp elhatározta, hogy felpattan az erkélyre, mikor léptekre lett figyelmes. Ajkai keserű mosolyra húzódtak, s nagyot sóhajtott.
- Mi járatban erre, kedves öcsém? – érdeklődött anélkül, hogy hátra nézett volna.
- Azért jöttem, hogy megkérjelek, hagyd békén azt a lányt. Ő egy híresség, bármi érdekes történik vele, azonnal a címlapra kerül, csak a lebukást kockáztatod. – Damon azonban csupán távolról hallotta testvére szavait, ugyanis rájött, honnan volt olyan ismerős számára: reggel, a híradóban, mikor Elenával beszélt, Őt mutatták. Ráadásul Caroline szobája is tele van a posztereivel, s a kocsijában is az Ő Cd-it kellett hallgatni. Kicsit ostobának érezte magát, hogy ennyi ideig tartott, de ezzel nem foglalkozhatott, hisz éppen egy beszélgetés közepén van.
- Nocsak! A vajszívű srácot, aki nyuszikákkal és őzikékkel szokott iszogatni, jobban érdekli a titokban maradásunk, mintsem egy lány sorsa. Ezt már nevezem! Fejlődő képes vagy – húzta a fiatalabbik agyát.
- Nagyon jól tudod, hogy ez nem így van. – Próbált higgadt maradni. – Csupán tisztában vagyok vele, hogy azzal nem tudnálak meggyőzni.
- Sajnos, ezzel sem sikerült, de azért ne keseredj el! – vigasztalta, ám hangjából sütött a gúny.
- Az a lány már így is elég sok mindenen keresztülment, nem hiányzol még te is az életéből – rázta meg a fejét, azonban hirtelen erős ujjak fonódtak a torkára.
- Ne merd nekem megmondani, hogy mit tegyek! Ez csak rá és rám tartozik. Ha az utamba állsz, nagyon megbánod! – figyelmeztette, majd jó pár méterre elhajította.

Szegény Stefan lassan feltápászkodott, ám bátyját már nem látta sehol és jelenlétét se érezte.
- Örülök, hogy ezt meg tudtuk beszélni…