XXII. Kiss in the rain ~ Csók az esőben

“Anyone who says sunshine brings happiness has never kissed in the rain.”

~ “Aki azt mondja, hogy a napsütés hoz boldogságot, még sosem csókolózott esőben.”

A hold már magasan járt az éjszakai égbolton, a városban csend honolt. Már a Grill is bezárt, a vendégek hazatértek, hogy a kis kikapcsolódásuk után otthonaikban kipihenhessék aznapi fáradalmaikat, majd újult erővel vágjanak a következőbe. Szinte mindenkit… két embert leszámítva. Mindketten az ágyukban feküdtek és forgolódtak. Ugyan az járt a fejükben… A közös délutánjuk. Nem ez lesz az első, amit együtt töltenek, ez mégis valahogy más lesz. Ezt előre lebeszélték, megegyeztek az időpontot, a helyet illetően. S nem lesz ott senki, aki megzavarná, hiszen az a délutánról fog szólni. A barátok már csak ezt csinálják, nem? Együtt töltik a szabadidejüket. A kérdés itt az, hogy ők valóban barátok lennének? Ami közöttük volt az sok pontjában különbözik ettől az érzéstől, egyszerre több és kevesebb. Hogy akkor mégis mik ők egymásnak? Pont erre keresik ők is a választ…

Damon mérgesen rúgta le magáról a takarót, s egy szál bokszerben sétált le a nappaliba, hogy egy kis szíverősítőt töltsön magának. Le-feljárkált a kanapé előtt, miközben a whiskyjét kortyolgatta, majd megállt a kandalló előtt, nekitámaszkodott a felső résznek, onnan nézte a lángok táncát. Mégis mi van ebben a lányban? Miért ilyen átkozott nehéz nem rá gondolnom? Miért érzek őrült vágyat, hogy minden percemet vele töltsem? Védelmezzem? S ez az átkozott düh és gyilkolási vágy, mikor látom, ahogy őt nézik, vagy mással van… Egyáltalán miért tölti mással az idejét? Nem veszi észre, hogy azok az idióták sosem fognak felérni hozzá? Neki egy olyan valakire lenne szüksége, mint…

- A francba! – kiáltotta, s belevágta a poharat a tűzbe. – Az az átkozott boszorkány… - szitkozódott.

- Történt valami? – sétált le álmos tekintettel Stefan. Vámpírként nehéz nem felkelni ilyen csörömpölésre.

- Semmi. Menj vissza a virágos rétedre – küldte el. Semmi kedve nem volt beszélgetni senkivel.

- A holnap délutáni randi miatt vagy ilyen ideges? – kérdezett rá nyíltan. Tudta, hogy ezzel veszélyes vizekre evez, ha meg hozzávesszük, hogy milyen állapotban van, de… Néhány dolgot muszáj tisztázniuk.

- Miféle randiról hadoválsz? – értetlenkedett. – Holnap Hope-pal elmegyünk a Grillbe billiárdozni, mint két barát. Iszogatunk, beszélgetünk, de ennyi. Semmi több – magyarázkodott. Sajnos, mivel maga sem hitte el ezt az egészet, így elég nehéz volt bárkivel is elhitetni.

- Damon, kérlek, beszéljünk őszintén. Te meg Hope sosem voltatok barátok. Neked nincsenek barátaid. Csak azok, akiket meg akarsz ölni, megkeseríteni az életüket, vagy simán kihasználni. Te nem törődsz senkivel, sosem tetted. De Vele igen. Még mindig azt mondod, hogy ő csak egy barát?

- Most állj le öcsi! – figyelmeztette. – Ezt a stílust alapvetően nem tűröm, most ráadásul még csak jó kedvemben sem találtál.

- Csak azt akarom, hogy végre szembenézz a ténnyel, hogy végre találtál valakit, aki iránt érdeklődsz, akivel talán képes lennél törődni, s ez fordítva is így van. Ne szúrd el, még egy ilyen lányt nem találsz – fejezte be.

A szavai mély nyomot hagytak Damonben. Nem tett, nem is mondott semmit, csak nézte testvére távolodó alakját. Fáradtan lerogyott a kanapéra, magához vette az üveget, jól meghúzta, s a padlót kezdte fixírozni. Ez az este hosszabbnak ígérkezett, mint ahogy azt bárki is gondolta volna.

*

Hope mérgesen fordult át az egyik oldaláról a másikra, majd fordítva. Sehogy sem jött álom a szemére, bárhogy is próbálkozott. Egyfolytában a délutáni találka járt az eszében. Már legalább négy féle szettet alított össze magában, amit felvehetne. Ugyan akkor tudta, legalábbis remélte, hogy reggel ismét a férfi fog érte jönni, hogy elvigye az iskolába. Délután is ő hozta haza, nem engedte meg Stefannak, valami különös oknál fogva ragaszkodott hozzá. De az az út legalább arra jó volt, hogy végre nyugodtan tudjanak beszélgetni. Az énekes kiönthette a szívét neki a történelem miatti aggályait és félelmeit illetően. Minden visszakerült a rendes kerékvágásba egészen addig, amíg a búcsúzáskor szóba nem került a közös délutánjuk. Az együtt töltött idő hallatán valamiért szörnyen zavarba jött, szíve hevesen vert. Nem értette önnön reakcióját sem.

Egy fél órás gyötrődés után fáradtan és zaklatottan kimászott az ágyból, magára kapta a köntösét és lement a konyhába, hogy egy bögre mézes tejet készítsen magának. Attól mindig olya jót tudott aludni. Az édesanyja csinált neki akkor, ha rémálmai voltak, s nem tudott visszaaludni az éjszaka közepén. Már épp a mikrót állította be, mikor valaki visszarántotta a földre.

- Valami baj van, kisasszony? Nem tud aludni? – érdeklődött kedvesen Margaret. Hosszú, ódivatú hálóinget viselt, rajta pedig egy köntöst. Bizonyára álmából kelhetett fel a motoszkálásra.

- Jaj, de megijesztett! – kapott a szívéhez, ami éppen ki akart ugrani a mellkasából. – Nincs semmi baj, csak megkívántam egy pohár mézes tejet.

- Az anyukájának is mindig ezt készítette a nagymamája, mikor nem tudott aludni. Afféle családi gyógymód az álmatlanságra – mesélte a múltba révedő tekintettel, majd csillogó szemekkel nézte a hírességet, mintha valami rég elvesztett kincset kapott volna vissza.

- Lebuktam – pirult el a lány. – Csak olyan sok minden kavarog a fejemben…

- Mint például az a fiatalember, aki mostanában fuvarozza? – mosolyodott el cinkosan. – Öregember nem vénember, kisasszony.

- Ó! Félre érti! – kezdett heves tiltakozásba. – Ő csak egy… egy barátom. Az egyik osztálytársam bátyja.

- És ebben biztos? Nem lehet, hogy ez a fiatalember esetleg többet szeretne öntől? – fűzte tovább a szót.

- Áh, dehogy! – legyintett nem törődöm módon, ugyanakkor a szíve hatalmasat dobbant a gondolatra. – Neki egészen más az ízlése, ráadásul a kapcsolata más lányokkal nem túl… tartós – próbált szépíteni.

- És ha esetleg öntől valami komolyabbat szeretne?

- Nem hinném, hogy nekünk működne. Néha úgy érzem, hogy mi túlságosan is különbözünk. Ő olyan… Olyan beképzelt, egoista, azt hiszi, hogy mindent tud, s ha valami nem úgy alakul, ahogy ő szeretné, akkor vége a világnak. Nem szeretem, ha valaki megmondja, hogy mit csináljak, márpedig ha összejönnénk, biztosan ez lenne – magyarázta heves gesztikulálások közepette.

- Szóval ezek szólnak ellene, na de mi szólna mellette? – tette fel a fő kérdést. Ezen igazából még Hope sem gondolkozott el, legalábbis nem mert.

- Igazából tud kedves is lenni, ha akar… És törődő! Karácsony után eljött értem, hogy hazahozzon, hogy ne töltsem egyedül a szilvesztert. Korábban ő vett rá, hogy énekeljek az iskolában, így még közelebb kerültem Caroline-ékhoz. Most, hogy nincs autóm, önként jött el és visz az iskolába, meg hoz haza. S az egész lényéből sugárzik valami… Valami, amit nem tudnék leírni, de érzem és… - mesélte álmodozó tekintettel, mire a néni mosolya csak egyre szélesebb lett.

- Semmi esélyét nem látja, hogy megpróbálják együtt?

- Semmi – vágta rá azonnal, s ekkor elkezdett csipogni a mikró is.

- Értem, sajnálom. Remélem, most már tudni fog aludni. Jó éjszakát – állt fel az asztaltól.

- Köszönöm, jó éjszakát – búcsúzott el ő is.

Majd a forró itallal töltött bögrével óvatosan visszaosont a szobájába. Lassan kortyolgatta a gőzölgő gyógyírt, s ennek hála hamarosan mély álomba merült.

*

Reggel kritikus tekintettel vizsgálta magát a tükörben. Elég korán kelt, hogy átnézze a jegyzeteit, miközben kifesti – természetesen – tűzpirosra a körmeit. A ruhákkal egy kis probléma adódott, ugyanis annyira szeretett volna jól kinézni, hogy kis híján elfeledkezett a nagy változásról. Így egy órás próbálgatás után a választása egy fekete cső szárú farmerra és zipzáras, kapucnis pulóverre, egy fehér, angol zászlót ábrázoló ujjatlanra esett. Ezekhez választott egy szintén fekete edzőcipőt és táskát, kiegészítő gyanánt pedig a szetthez illő fülbevalókat, gyűrűt, napszemüveget és táskát. Meg kellett állapítania, hogy hamarosan égető szüksége lesz jó kis vásárlásra, az új stílusához illő ruhadarabokból hamarosan ki fog fogyni. Így állt továbbra is a tükör előtt, majd hirtelen ötlettől vezérelve kihúzta szemceruzával a szemeit. Sokat javított az összhatáson.

Hope ruhája

Bepakolta az iskolás holmijait, a jegyzeteket és lement reggelizni. Utána már csak egy gyors fogmosásra futotta, és már rohanhatott is, hiszen Damon pontosan fél nyolckor megérkezett. Kissé remegő gyomorral sétált a jármű felé, de az a tipikus mosoly, amire csak a férfi képes rögtön eloszlatott mindent, megnyugtatta.

- Csak nem elaludtál? – kezdte szokásos piszkálódását a vámpír. Igaz is, minek köszönni?

- Nem, csak még reggel is tanultam a történelem előadásomra. Nem sok időm van rá, ráadásul muszáj jól sikerülnie – tördelte a kezeit.

- Közben pedig még arra is volt időd, hogy kifesd a kis körmeidet? – érdeklődött, miközben kinyitotta az ajtót, hogy a lány be tudjon szállni.

- Honnan tudod? – döbbent le teljesen, majdnem ki is esett a kocsiból.

- Érzem szagát – húzta el az orrát, s ő is beült.

- Hogy érezheted? Egy órája festettem, még én sem érzem! – Nagyon kínosnak érezte, mivel arra gondolt, hogy így biztosan mindenki érezni fogja, ő maga pedig csak azért nem, mert már megszokta. Az ilyen dolgokra pedig nagyon oda szokott figyelni.

- De én különleges vagyok – mosolygott huncutul, közben pedig gázt adott.

- És persze roppantul szerény is, nem igaz? – kezdett el végre Hope is vigyorogni.

- Igen, arról lehet a legkönnyebben felismerni.

- Hát persze – kacagott fel az énekes.

- Mikor végzel a suliban? – érdeklődött a férfi.

- Két óra után – válaszolta, gyomra pedig dobott egy szaltót.

- Rendben, akkor negyedre érted jövök, aztán elmegyünk a Grillbe billiárdozni, meg iszogatni – vázolta fel a terveit.

- Oké – rántotta meg a vállát, mintha nem vert volna kétszer olyan gyorsan a szavak hallatán a szíve.

Pechjére nem tudhatta, hogy egy vámpírral utazik, akinek ember feletti hallása miatt könnyedén érzékelte a változást. Damon magában jót somolygott a helyzeten, ugyan akkor valahol jó érzéssel is töltötte el, hiszen ezek szerint társát is ez az érzés járja át, mikor a közös délutánjukról van szó. Hajnalban tudott csak egy kicsit nyugovóra térni, de nem sokat aludt. Le-feljárkált, s alig várta, hogy végre elindulhasson az énekesért. Eszébe jutott, hogy meglátogathatná, míg alszik, de nem tudta, hogy akkor mit tenne. Az utóbbi időben nem mindig ura a cselekedeteinek, gondolatainak, ha a hírességről van szó. Legnagyobb sajnálatára pedig Stefan szavai nagy hatást tettek rá. Nem akarta elszúrni, valami különös oknál fogva. Ettől függetlenül az alapvető személyiségéről nem állt szándékában lemondani. Soha, senkiért és semmiért.

- Feszültnek tűnsz, talán valami baj van? – érdeklődött ártatlanul, de látta, érezte a lány kialakuló zavarát. Nem hagyhatta ki, hogy ne piszkálja. Ez egy olyan természetes dolog kettejük között.

- Csak a történelem, még mindig – válaszolta, de idegességében beletúrt a hajába, ami egyértelmű jel. Ilyenkor mindig ezt csinálja. Egyszerű, önkéntelen emberi reakció, ami máskor fintort váltott volna ki a vámpírból, de ezúttal csak még szélesebb belső mosolyra késztette.

- Tudod, ha szeretnéd, én is tudok neked segíteni. Talán tudok mondani valami olyat, amit eddig nem hallottál. Én már egy főiskolát is elvégeztem – tette még hozzá. Ó, ha tudná, hogy igazából hány iskolát járt ki!

- Köszi, elfogadom a segítséget – egyezett bele kis gondolkodás után Hope. Szinte bármire képes lett volna, hogy átmenjen félévkor történelemből. Még magával Damon Salvatore-ral is képes leülni és tanulni.

- De előre figyelmeztetlek, hogy szigorú tanár vagyok – próbálta oldani a légkört, miközben begurult a parkolóba.

- Igyekszem észben tartani, de azért légy kíméletes. A töri nem igazán az… erősségem – s még nagyon-nagyon szépen is fogalmazott.

- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – vigasztalta. – Akkor negyedre itt vagyok érted.

- Rendben. Köszi, hogy elhoztál – búcsúzott.

- Bármikor, kislány – biccentett.

Öt perccel később Hope már a szekrénye előtt állt, és a tankönyveit rendezgette. Kis híján infarktust kapott, mikor egy szőke tornádó magával ragadta, s csak a női mosdóban engedte el, ami szerencséjükre üres volt.

- Mégis miért nekem kell utoljára megtudnom, hogy ma délután Damonnal randizol? – támadta le mindenféle haladék nélkül.

- Tessék? – értetlenkedett. – Miről beszélsz?

- Ma reggel Elena mesélte, akinek Stefan mondta, hogy délután együtt mentek a Grillbe, s egész délután együtt lesztek. Miért nem mondtad el? Tudom, hogy nem régóta vagyunk barátok, de azért elvártam volna, hogy az ilyesmiről elsők között értesüljek!

- Sajnálom, Care, de igazából nem hittem, hogy ez ilyen nagy ügy. Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve elhívott, hogy töltsük együtt a délutánt, mint két barát. Semmi több. Ez nem egy randi – magyarázkodott. – Jeremyvel is voltam már a Grillbe, az sem volt randi.

- De most Damonről van szó, meg rólad! Biztos vagyok benne, hogy van valami hátsó szándéka. Ráadásul, mióta ilyen sok időt töltötök együtt azóta egy kicsivel, de tényleg nagyon kicsivel elviselhetőbbé vált a személyisége. Már nem is köt belém olyan durván, ha összefutunk a Grillben. Úgy tűnik, hogy mással van elfoglalva – nézett jelentőségteljesen a megszeppent hírességre.

- Nem hinném, hogy akarna bármit is tőlem. Ő meg én annyira…

- Összeilletek. Szomorú, de ez van. Hidd el, én sem örülök neki, de ti ketten jól mutattok együtt, s a személyiségetek is összepasszol – fejtette ki a véleményét.

- Vele ellentétben nem vagyok egoista és bunkó – vágott vissza.

- Mindketten makacsok vagytok, céltudatosak, s mikor együtt látlak titeket… Szerintem jól meglennétek – fejezte be.

- Ha te mondod – adta meg magát. Tudta, hogy a szőke Duracell nyuszival nem éri meg veszekedni.

Hope minden órán a faliórát fixírozta. A barátaival való beszélgetések után egyre kíváncsiabban várta a délutánt. Mindenki azzal tömte a fejét, hogy ő meg Damon… De ez szinte lehetetlen. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Teljesen más dolgok éltetnek minket, nem is ugyan azokat a dolgokat szeretjük. Egy halk belső hang viszont pont az ellenkezőjét súgta.

*

Hamarabb lett vége az utolsó órájának, mint gondolta. Ideges mosollyal az arcán búcsúzott el a kis csapattól, s külön meg kellet esküdnie Care-nek, hogy este fel fogja hívni.

A parkolóban, ígéretéhez híven már ott várta a férfi. Sötétkék farmerjában, fekete pólójában és napszemüvegében, ahogy ott támaszkodott a kocsi oldalának, ezúttal egészen más látványt nyújtott. A lány szíve ki akart törni a bordái alól minden áron, s ajkai önkéntelen mosolyra húzódtak. A levegő az első pillanattól kezdve forrni kezdett közöttük, úgy, mint a táncuk alatt. Már semmit sem kellett tenniük, vagy mondaniuk, a kémia egyértelműen tökéletesen működött.

A Grillbe belépve mindenki jól megnézte őket, de ez egyikkőjüket sem érdekelte. Teljesen el voltak foglalva egymással. Ital gyanánt mindketten a szokásosat itták, whisky és eper koktél. Először csak leültek beszélgetni, majd csocsóztak egyet, aztán billiárdozni kezdtek. Fantasztikusan érezték magukat, s amikor néha-néha összeért valamijük, elektromosság futott végig a testükön.

Már három órája élvezték egymás társaságát, mikor Damon önuralma felmondta a szolgálatot. Odasétált Hope mögé, aki épp akkor szúrta el a lökést. Ledöbbent, mikor megfordult, hiszen alig két centi választotta el a testüket.

- Hát, ez nem jött össze – motyogta. – Most te jössz – próbált arrébb csusszanni, de nem jött össze.

- Miért menekülsz? – susogta alig hallhatóan, szinte az ajkaiba a vámpír.

- Nem értem, miről beszélsz… - nyögte ki.

- Te is ugyan úgy vágysz rám, ahogy én rád. Ismerd be – miközben beszélt szájával hozzáért a lányéhoz.

- Én nem leszek egy a sok közül. Sajnálom, de nekem ez nem megy – kirántotta magát a férfi karjaiból, s kiszaladt az esőbe.

Az utca túloldalán lelassított, válla felett hátrapillantott, de nem volt ott senki. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, de az eső egy pillanat alatt elmosta. Igen, tényleg akarta a férfit, percről percre jobban, de nem akart a trófeája lenni. Félt a csalódástól.

Ruhája pillanatok alatt átázott, és szorosan a testére tapadt. Előre nézett, de csak egy lépést tudott megtenni, mert egy izmos kar megragadta és megfordította. Szíve a torkában dobogott, orra megtelt a kellemes férfias illattal.

- Engedj el, kérlek – motyogta bele a pólóba. Damon tenyerével megsimította az arcát, majd szelíd erőszakkal az állánál fogva felemelte a fejét, hogy a szemébe nézni.

- Nem – mondta határozottan.  Teljes testében megfeszült, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – Te nem vagy egy a sok közül, sosem voltál. – Látszott, hogy minden egyes szóért meg kellett küzdenie, mintha saját magának mondana ellent azzal, hogy megossza vele érzéseit. – Ha te is szeretnéd, számomra te leszel az egyetlen – olyan gyorsan hadarta el, ahogy csak tudta, s várta a reakciót.

Hope szemei kikerekedtek a döbbenettől. Legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy ezek a szavak egyszer elhagyják a férfi száját. Nagy döntés előtt állt. Ha itt hagyja, már csak távolról figyelhetik egymást. De ha mellette marad, egy új, ismeretlen kaland veszi a kezdetét.

Igyekezett ellazulni, s magabiztosan nézett fel rá. – Szeretnék – suttogta, s lassan lecsukta a pilláit és felkínálta ajkait.

Először finoman, majd egyre bátrabban kezdte kóstolgatni a lányt, s mikor nyelve szabad utat kapott, karjait szorosan átfonta a vékony derék körül. Az enyém, végre az enyém!

Hope beletúrt a vizes fekete tincsekbe, szabad kezével pedig a vállába kapaszkodott. A levegőhiány hamarabb véget vetett egymásra találásuknak, mint szerették volna. Kapkodták a levegőt, a lány elmosolyodott, majd elnevette magát, miközben felnézett a szürke égboltra, s az eső megállíthatatlanul ömlött rájuk. Ránézett a férfira, aki szintén csillogó szemmel vigyorgott.

Aki azt hiszi, hogy a napfény hoz boldogságot, még sosem csókolózott esőben.

XXI. A little help ~ Egy kis segítség

„Ki kell használnunk, hogy ránk mosolygott a szerencse, és meg kell tennünk mindent, hogy segítsünk neki, ahogyan ő is segít nekünk.”

Jeremy magányosan ballagott a lassan elnéptelenedő iskola folyosóin. Egyedül, mint mindig. Nem voltak barátai, senki sem, akivel le tudott volna ülni és egy jót beszélgetni. Kivéve egy személyt. Hope Fall. A lány számára egy kellemes csalódásnak bizonyult. Gazdag, híres, csinos, szép, okos, mégsem viselkedik úgy, mint egy elkéneztetett, ostoba fruska, aki a tükör előtt tölti a fél napját. Hosszú idő óta vele végre le tudott ülni valakivel, és egy jót beszélgetni, még ha nem is teljesen őszintén. Rosszul is esett neki, hogy az utóbbi időben nem igazán sikerült időt szakítaniuk egymásra. Igaz, szilveszterkor váltottak néhány szót, de az akkor sem ugyan az, mint a legelején.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hova vitték lábai. A hátsó udvarra, ahova drogozni járt. Itt találkozott Vickyvel is először. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni azt a napot, mikor meglátta. A nő. Röviden így tudná jellemezni. Tökéletes, minden porcikájában, minden elcseszettségével együtt.

Tekintetét körbehordozta a kihaltnak tűnő helyen, mikor megpillantotta a lépcsőn kuporgó lányt. Lassú léptekkel kezdte megközelíteni, majd, mikor felismerte, gyorsított.

- Hope! – szólította meg. – Hope! – emelte a hangerőt, mire egy összetört híresség emelte rá a tekintetét. Üresség. Reményvesztettség. Ez ordított róla. Pár másodperc elteltével azonban észbe kaphatott, megrázta a fejét, beletúrt a hajába, s nagy levegőket vett. Nem túl feltűnően próbálta rendbe szedni magát.

- Jeremy! Szia! – erőltetett mosolyt ajkaira. - Mi újság?

- Ezt nekem kéne kérdeznem. Borzalmasan nézel ki – húzta el a száját. Bár nem mutatta ki, de azért aggódott miatta. A mindig boldogságtól és életkedvtől csillogó smaragdok elvesztették fényüket.

- Tudod, mit szeretek benned, a legjobban? – döntötte oldalra a fejét, mire szegény srác ledöbbenve nemet intett. Ez túl gyors témaváltás volt a számára. – Te mindig őszintén, kertelés nélkül megmondod a véleményed, bármiről legyen szó. Még akkor is, ha nem túl hízelgő – kuncogott. Végül egy fáradt sóhaj hagyta el ajkait.

- Mi történt? – ült le mellé a Gilbert fiú.

- Meg fogok bukni történelemből. Ha csak…

- Ha csak?

- Ha csak nem készülök egy előadással az első világháborúról és az azt követő gazdasági válságról.

- De hisz ez tök jó! Emlékszel? Nekem is ezt kellett csinálnom.

- Nem, mert neked házi dolgozatot kellett írnod, Jer. Nekem előadást kell tartanom, jegyzetek nélkül, a térképnél. Semmi esélyem, borzalmas vagyok a tájékozódást illetően. GPS nélkül elvesznék – vallotta be. Hát igen, senki sem tökéletes.

- Akkor jól fel kell készülnöd, alaposan begyakorolnod az előadást és teljesen kimeríteni a témát, hogy Alaric még csak bele se tudjon kérdezni – vázolta fel a helyzetet Jeremy.

- Nem érted, ez esélytelen. Ilyen téren teljesen analfabéta vagyok. Ha egy dalt kéne elénekelnem, ami az akkori szenvedésről szól, sima ügy. De ez… Ez… Megbuktam – hajtotta le a fejét.

- Tudod, a helyett, hogy itt keseregnél, elkezdenéd a tanulást, lehet, hogy elkerülnéd – vágta hozzá a megdöbbentő igazságot.

- És ha elrontok valamit és minden hiábavaló? – kesergett tovább, bár már nem olyan nagy intenzivitással.

- Figyelj, ismerem Alaricot. Ő még nekem is megadta az esélyt, pedig semmi oka nem lett volna rá. Az iskola szégyenfoltja voltam. Ő látja azt, amit más tanárok nem. A lehetőséget. Biztos vagyok benne, hogy ha látja, mennyire erősen próbálkozol, nem adod fel és küzdesz a kudarcok ellenére is, át fog engedni. Higgy nekem.

- Köszi, Jer. Igazi jó barát vagy, nem tudom, mihez kezdenék nélküled – ölelte meg erősen.

- Gyere át most hozzánk. Segítek, amit tudok – ajánlotta fel, miközben viszonyozta a gesztust.

- Köszi, benne vagyok! Menjünk – állt fel.

Azonban ezt az utolsó jelenetet egy dühtől izzó kék szempár is figyelemmel kísérte. Nem sok hiányzott, hogy a város lakossága ismét fogyatkozni kezdjen.

*

Hope idegesen toporgott a bejáratnál. Még sosem járt ezelőtt a Gilbert házban… Jobban mondva senkinél sem vendégeskedett a szösziéket leszámítva, mióta elhagyta az Angyalok városát. Jeremy szélesre tárta előtte a bejáratot, s egy hangos köszönés után a nappali felé vette az irányt. Az énekes alaposan szétnézett, nagy figyelmet szentelve a kósza családi képeknek. Tetszett neki a látvány, annyira… Otthonos, meghitt. Neki nincsenek kirakva ilyesmi, az egész, olyan… steril. Jobb szót nem talált rá. Ha nem tudná az egész város, hogy az a Fall ház, sosem jönnének rá, ki lakik ott. El is határozta, hogy mostantól kezdve mindent meg fog örökíteni, kiteszi őket a szobájába és más helységekbe is. Ugyan akkor félt megváltoztatni bármit is. Az édesanyja ott nőtt fel, ahogy a korábbi ősei is. Az egész ház olyan, mint egy családi ereklye olyanokról, akikkel sokkal több, vagy legalább egy kis időt szeretett volna tölteni.

- Szia! Bizonyára te vagy a híres Hope Fall – jött le a lépcsőn egy középmagas, hosszú, vörös hajú nő, kék farmerban és szürke blúzban. Kizárásos alapon könnyedén ki tudta következtetni, hogy ki üdvözölte.

- Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen. – Igen, ön pedig bizonyára Jenna Summers, sokat hallottam már magáról – mosolygott kedvesen.

- Kérlek, tegezz nyugodtan, nem vagyok én olyan öreg – kérte egyből.

- Köszönöm.

- Kérsz valamit enni, inni? Elena és Stefan a konyhában vannak, megmutatom…

- Köszönöm, nem kérek semmit.

- Szia! – ugrott a nyakában a semmiből felbukkanó barna hajú lány. – Nem is mondtad, hogy átjössz… - szúrta le.

- Sziasztok! Nem, Jeremyvel összefutottam az udvaron, ő hívott át, segít elkezdeni az előadásomat – vázolta fel röviden a helyzetet. A kijelentését nagy megdöbbenés fogadta. Nem emlékeztek, hogy az utóbbi időben Jeremy bárkit is áthívott volna magához, pláne nem tanulási céllal.

- És már van ötletetek? – érdeklődött Stefan.

- Még nincs, de Jernek van néhány könyve, és majd… Csak összehozunk valamit – húzta a száját az énekes. Érezte, hogy van valami, amit csak ő nem ért, ráadásul nagy jelentőségű dolog, ez pedig eléggé frusztrálttá tette.

- Megyek, hozom őket, meg a laptopot, az interneten is tudunk majd keresgélni – azzal felrohant a szobájába. – Érezd magad otthon! – kiáltotta.

Kínos vigyor kíséretében a híresség leült a kanapéra, a három fős társaság pedig bevonult a konyhába, megvitatni a látottakat.

A srác hamarosan felbukkant, így kezdetét vehette az egy órás szenvedés. Igazából nagyon semmire se jutottak. Néhány dolgot ugyan kijegyzeteltek, amit érdemesnek találtak arra, hogy bekerüljön az előadásba, de az anyag túl száraznak és nehéznek bizonyult, ráadásul rendkívül messze állt a bevezetéstől. A sok évszámot állandóan összekeverte, az online vaktérkép pedig katasztrofális.

- Végem van. Még csak a bevezetéssel sem végeztünk, nem tudok megjegyezni semmit, a fejem majd’ szétrobban – nyavalygott a lány.

- Hát, tényleg nem vagy egy könnyű eset. Már lassan én is megtanulom, pedig én ezeket még nem is vettem. De lehet, hogy ez a baj… Talán valaki olyannal kéne próbálkoznod, aki tanulta és jól is tudja.

- Már is lemondtál rólam? Ennyire borzasztó lennék?

- Ááá, nem, csak… Na, jó, egy kicsit tényleg fárasztó vagy és… - de az arcába csapódó párna megakadályozta a mondat befejezését.

- Nem kell mindenre ilyen őszintén válaszolnod! – vágta be a durcát az énekes. Ugyan akkor a szája sarkában mosoly bujkált. Nagyon szerette, hogy a körülötte lévők így viszonyulnak hozzá.

- Ó, bocsánat őfelsége! – hajtotta le a fejét a legifjabb Gilbert, majd viszonozta a gesztust, így a párna Hope-ot vette célba, de ő gyors reflexeinek hála elkapta.

- Ez nem jött össze – cukkolta a fiút.

- Ha gondolod, én szívesen segítek neked – lépett be a helységbe Stefan.

- Komolyan? – lepődött meg a híresség. Tudta, hogy a srác milyen jó tanuló, és még mindig legendaként emlegették a híres évszámpárbaját a korábbi töri és tesi tanárral.

- Persze. Menjünk el a Panzióba, ott nyugodtan le tudunk ülni tanulni – tette zsebre a kezeit. Hope nem igazán örült neki.

- Nem szeretném elvenni a délutánodat, amit Elenával is tölthetnél – magyarázkodott. Roppant kínos szituáció. Nem tudta, hogy barátnője mennyire féltékeny típus, elvégre nem mindenki örülne neki, ha a barátja a helyett, hogy vele töltené a szabadidejét, az új lányt korrepetálja.

- Ne aggódj, velem már megbeszélte – robogott ki a konyhából az említett személy két ételhordóval. – Menjetek csak nyugodtan, vigyétek az én kocsimat. Tessék, mi már ebédeltünk, de te biztosan éhes lehetsz. A Panzióban meg tudjátok melegíteni – nyújtotta át a hírességnek.

*

Fél órával később Hope már a Salvatore házat szemlélhette meg belülről. Lenyűgözte a helyiségből áradó régi kor hangulata.

- Csodásan néz ki – fordult körbe a nagy kandalló előtt.

- Ennyire tetszik? – érdeklődött Stefan.

- Igen! Nagyon! – járta körbe a helyiséget, mindent alaposan megvizsgálva, egyik helyről a másikra ugrálva vidáman. A srác mosolyogva rázta meg a fejét. Olyan volt, mint egy kislány, aki először jár Disneylandben.

Egy rövid ismertető után a házról, hozzáláttak a tanuláshoz. A lány megdöbbent, hogy se könyvet, se internetes segítséget nem vett igénybe, a nélkül kezdett el mesélni. Igen, mesélni. Stefan nem a tankönyvi anyagot adta elő, hanem olyan lenyűgözően valóságosan kezdett el beszélni a válság idején élő emberek helyzetéről, mintha ő maga élte volna át. Ami persze elvileg lehetetlen, ezért is gyakorolt olyan nagy hatást az énekesre. Lelkesen jegyzetelt mindent, de egy idő után a gyomra korogni kezdett, jelezve, hogy energia utánpótlásra van szüksége.

- Bocsi – motyogta pirulva.

- Semmi gond, gyere, menjünk a konyhába.

A legifjabb Salvatore megmelegítette az ebédet, majd magára hagyta a hírességet, hogy addig is át tudja nézni, eddig mi mindent írt le, s a folytatásról döntsön.

Szépen, lassan Hope mindent elpusztított, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény a hatalmas adagokat tekintve. Már elmosogatta az edényeket, mikor valaki egy poharat tett bele a mosogatóba mellette. Ijedtében ugrott egyet, a kék szempár láttán azonban megnyugodott.

- Damon! Megijesztettél! – szidta le, miközben próbálta normalizálni a légzését.

- Bocsi, de ebben a házban csak magammal szolgálhatok. De talán ha elmész Gilbertékhez, olyan társaságod lesz, akivel szívesebben töltöd az idődet – mondta gúnytól csöpögő hangon.

- Nem értelek, mi bajod van? – értetlenkedett.

- Nem, én nem értelek téged. Te a nyálgombócokra buksz? Azok a gyengéid? Akiket úgy rángathatsz, ahogy neked jól esik? – tett egy lépést felé, így két méterre csökkent köztük a távolság.

Nem tehetett róla, mióta látta azt a kis meghitt jelenetet az iskolában, s végignézhette, hogy miként mennek el a Gilbert házhoz, forrt benne a düh. Az agya egy hátsó része egyfolytában ezt ordította: Az enyém! Az enyém! Most pedig a bambievő öccsével beszélget a nappaliban. Ez már több mint amit el tudott viselni.

- Mi a fene bajod van neked? – kezdett begurulni Hope is.

- Először a papucskirály, utána a kis emós, most meg a nyálas öcsém. Tényleg ennyivel beéred? – vágta hozzá.

- Semmi közöd hozzá, hogy kivel voltam! Paul nem papucs, csak figyelmes és törődő, egyesekkel ellentétben! Jeremy kedves, ahogy az öcséd is!  Segítenek, hogy Mr. Saltzman ne buktasson meg töriből.

- Mert én nem törődöm veled? Elmentem érted egészen Los Angelesbe, hogy ne töltsd egyedül a szilvesztert, elvittelek ma reggel a suliba is!

- Te ne merj az orrom alá dörgölni semmit! Volt neked egyáltalán valaha normális kapcsolatod? Úgy értem egy olyan, ahol nem egy lotyóval feküdtél le egy éjszaka erejéig, Katherine-en kívül? Már ha azt normálisnak lehet tekinteni – vágott vissza, s felére csökkentette a köztük lévő távolságot. A levegő szikrázott közöttük, nem jó értelemben.

Ekkor lépett be hősiesen Stefan, felvállalva a villámhárító szerepét. Úgy gondolta, ha most még közbevág, talán meg tudja menteni a helyzetet. Nem véletlenül hagyta magára a lányt. Tudta, hogy a bátyja ki fogja használni az első adandó alkalmat, hogy kettesben lehessen vele. A beszélgetésüket azonban nem így képzelte el. Ő is látta a változásokat, amik mostanában történtek. Damon elkezdett… Lenyugodni. S mindez egy személynek köszönhető. Aki úgy tűnik, hogy bátran felemelheti a hangját, veszekedhet vele, nem esik bántódása.

- Úgy veszekedtek, mint a gyerekek – közölte a megállapítását. Igazából nem volt valami találó, sem helytálló, de a célt elérte.

- Te ebbe ne szólj bele! – vágták rá kórusban a civakodó felek.

A pillanatnyi tűzszünetben egymásra néztek, mindkettőjüknek harag lángolt a tekintetében, de lévén, hogy rövidesen nem maradt, ami táplálja, kezdtek lenyugodni. Komoly sértések hangzottak el, de tudták, hogy mindennek meg volt a maga igazságalapja, ugyanakkor nem is gondolták át, csak mondták. Nem akarták megbántani a másikat, Hope-nak ettől függetlenül rosszul esett. Nem értette, hogy mivel szolgát rá erre az egészre. Damon ráadásul teljesen kiismerhetetlen, furcsa dolgai vannak, a hangulatváltozásai pedig gyorsabbak, mint a fény terjedési sebessége.

Stefan látva a lehetőséget, a lány számára nem hallható módon kezdett beszélni bátyjához.

- Kérj tőle bocsánatot.

Erre egy jól hallható horkantás érkezett válaszként, majd egy, az öccséhez hasonló.

- Mégis mit képzelsz?

- Neked már megint mi a bajod? – kapta fel a vizet az énekes. Ő semmi mást nem hallhatott, csak azt a nem túl szép megnyilvánulást.

Az idősebb fivér nagy levegőt vett, s a fogát csikorgatva kezdett bele a mondandójába.

- Lehet, hogy kicsit messzire mentem, de akkor is félreérthetően sok időt töltesz kettesben a Gilbert kölyökkel, nálad, nála, nyilvános helyeken – bökte ki nagy nehezen, hogy mi okozza a dühét.

- Jeremy a barátom, én pedig szeretek sok időt tölteni a barátaimmal, akárhol – magyarázta nagyot sóhajtva. Örült, hogy végre elkezdtek normális emberek módjára beszélni, így sokkal könnyebb. A férfi mindig olyan hamar ki tudja hozni a sodrából. Eleve forróvérű típus, de a vele való civakodások minden eddigit felülmúlnak.

- Akkor töltsd a holnap délután velem a Grillben, elvégre mi is barátok vagyunk – kapott az alkalmon a vámpír.

- Rendben – egyezett bele.

Azonban mindketten érezték, hogy valami itt erősen sántít. Később mentek a saját dolgukra, Damon az emeletre, a szobájába, Hope pedig a nappaliba, tanulni. Mégis mindkettőjüket ugyan az az érzés fogta el.

Ez nem barátság…