VII. Party in MF

„Love me for who I am now & not what i was!”
~ „Azért szeress, amilyen most vagyok és ne azért, amilyen voltam…”

Hope vidáman csacsogott barátaival, a földrajz atlaszukat, könyvüket és füzetüket még a kezükben tartották, mivel olyan gyorsan igyekeztek elhagyni a termet, amennyire csak tudták. Ugyanis az ifjú énekes egy kissé összekapott egy sráccal, aki az óra közepén „hívta el” randizni.

- Jacob Stuart – nézett fel a naplóból az őszülő, szigorú tekintetű Mr. Brown.

- Igen? – sóhajtott fel nyűgösen. Látszott rajta, hogy semmi kedve ott lenni.

- Álljon fel, és mondja meg, hogy mit kellett mára megtanulni.

- Maga már elfelejtette? – szemtelenkedett, továbbra is ülve.

- Hogy merészeli? – pattant el a húr a férfinál. – Azonnal álljon fel, és sorolja fel a tíz legnagyobb államot, fővárosostól!

- Tehát mégiscsak emlékszik – motyogta, de úgy, hogy csak a közvetlen a közelében lévők hallják, s feltápászkodott. – Sajnos ennél jobban nem megy, innentől már segítséget kell kérnem – mondta vigyorogva, mire páran mosolyogni kezdtek, a többiek pedig rosszallóan csóválták a fejüket.

- Nem tűröm ezt a fajta magatartást az órámon, Mr. Stuart! Üljön le, s ha még egy szót mer szólni, az igazgatói irodában találja magát! – dühöngött.

- Elnézést kérek, Tanár úr. De nehéz úgy az órára koncentrálnom, hogy egy ilyen szépség ül mellettem – nézett az értetlenül pislogó énekesre. – Ma, suli után, mi ketten a Grillben, s utána… Csak rajtad múlik – kacsintott rá.

- Először is: nekem van barátom. Másodszor: akikkel én elmegyek randizni, azok rendelkeznek némi IQ-val. Rólad ez sajnos nem mondható el – mosolygott gúnyosan. Utálta, ha valaki egy könnyűvérű csitrinek nézi. Ekkor bevillant Damon arca. Ő is pont ugyan ilyen. Mikor ráeszmélt, hogy a feketehajú sráchoz hasonlítgatja, gondolatban jól fejbe vágta magát.

„Miért pont neki kellett eszembe jutnia? Egy tonna ilyen alakkal volt már dolgom.”

- A pultos srácnak is megmérted, hogy mekkora? – vágott vissza keményen, mire megfagyott a levegő a teremben.

- Hogy merészeled… - pattant fel a kipirult arcú lány.

- Fájó pont, szépségem? – vigyorgott rendületlenül.

- Semmit sem tudsz rólam, vagy arról az estéről! – csattant fel dühösen.

- Akkor világosíts fel – dőlt hátra halál nyugodtan.

- Fogd be, Jacob – kiáltott rá Caroline.

- Hozzád senki sem szólt, Barbie – lökte oda.

- Állj le, Jacob – szólt rá Elena.

- Te meg mit ütöd bele mindenbe az orrodat? – Ekkor valaki nem túl erősen, de mégis jelzés értékűen megszorította a vállát. Hátrafordult, s Stefan dühös tekintetével találkozott.

- Most hagyd abba, amíg teheted – figyelmeztette alig hallhatóan, de ettől valahogy még fenyegetőbbnek hatott. A srác lerázta magáról Salvatore kezét, majd duzzogva előre fordult.

- Kisasszony, kérem – mutatott a helyére a tanár. Hope összepréselte ajkait, s lassan engedelmeskedett.

Az óra a továbbiakban csendbe telt, de mikor kicsengettek, Jake még odaszólt a lánynak.

- Az ajánlatom áll, szépségem. Ne öltözz túl – kacsintott rá, majd távozott.

Erre a három barátja odament hozzá, biztatóan mosolyogtak, s villámgyorsan kirángatták a helységből. Caroline nem hazudtolta meg önmagát, mindenféle jelentéktelen apróságról kezdett mesélni, s úgy adta elő, mintha világmegrendítő dolgokról lenne szó. Elena pedig lelkesen asszisztált hozzá, Stefan meg rendületlenül mosolygott a lányokon. Az énekes egy ideig csöndesen hallgatta őket, majd rájött, hogy egy ilyen tökfilkó miatt nem zuhanhat magába, hisz régebben az ehhez hasonló sértések leperegtek róla. A választott életének a velejárója. Nem akadhat fent ilyen butaságokon, hisz az élet ettől még nem áll meg. Ő ennél sokkal erősebb.

Újult erővel vetette bele magát a társalgása, s öröme mindaddig szakadatlan maradt, míg meg nem látta a kocsijának támaszkodó férfit. Laza terpeszben, mellkasa előtt összefont karokkal várakozott – minden kétséget kizárólag – rá. Megdermedt egy pillanatra. A napszemüvegtől, amit Damon viselt nem tudhatta biztosan, hogy őt nézi, de az ajkaira kúszó lusta mosoly erről tanúskodott.

- Mit keres ez itt? – csattant fel Caroline eléggé dühösen.

- Stefan, nem beszélnél vele? – kérte a párját Elena.

- Meglátom, mit tehetek – sóhajtott fel nem túl lelkesen a srác. A korábbi incidens emlékei még élénken éltek a tudatában, mikor is megpróbálta lebeszélni testvérét az énekessel kapcsolatos terveiről.

- Köszönöm, de erre semmi szükség. Ez az én dolgom, nektek nem kell belebonyolódni. Egyébként sem szeretném, hogy miattam összetűzésbe keveredj a testvéreddel, Stefan – mondta Hope. Szegény nem tudhatta, hogy ezzel már egy „kicsit” elkésett.

- Biztos vagy benne? – kérdezte a fiatalabb Salvatore. – Mert ha akarod, én tényleg szívesen…

- Köszi, nagyon rendes vagy, mind nagyon rendesek vagytok velem, de eddig is mindig megoldottam az ehhez hasonló helyzeteket, elég jól. Ne aggódj, sok hozzá hasonló sráccal volt már dolgom – kacsintott rájuk mosolyogva, s elindult a fekete hajú Adonisz felé.

Nem, hozzá hasonlóval még nem.

*

Damon nyugodtan várakozott, vámpírhallásának köszönhetően mindent tökéletesen hallott. Mulattatta a kialakult helyzet, és kíváncsian várta, hogy mi lesz ebből. A terve már készen várta, s ahogy a felé közeledő lány nézte, elégedettség töltötte el. Ő nem a hírességet látta benne, hanem az áldozati bárányt, aki hamarosan önként adja át magát neki. A vadász pedig minden pillanatát ki fogja élvezni.

- Úgy látom, hogy legutóbb nem foglalkoztam eléggé tisztán – kezdte a lány.

- De igen, tökéletesen értettem minden egyes szavadat. Tudod, sokat gondolkoztam – beszéd közbe levette a napszemüvegét, hogy könnyebben tudjanak egymás szemébe nézni –, és rájöttem, hogy eléggé gorombán viselkedtem veled. Éppen ezért szeretném, ha megpróbálhatnám még egyszer. Felejtsük el a korábbiakat, s ismerkedjünk meg. Sok mindent hallottam rólad, és ez fordítva is igaz. Mit szólnál, ha eltekintenénk az ostoba szóbeszédektől, összeülnénk egy italra a Grillben és közben megismernénk egymást? – kérdezte csevegő hangon.

Hope-ot teljesen ledöbbentette a változás. Tényleg ugyan az a férfi áll előtte, aki olyan felsőbbrendűen viselkedett, akárhányszor csak összefutottak? Nem értette, hogy miért bánik most ilyen rendesen vele. Magyarázat után kutatott a kék íriszekben, de ahogy korában, úgy most sem sikerült semmilyen választ találnia. Ez pedig nem tetszett neki… Csapda szaga csapta meg az orrát, éppen ezért óvatosan akarta kezelni az ügyet. S ami a legfájóbb pont volt számára az egészben, az ajánlat roppantul csábította.

Damon türelmesen várt, tudta, hogy nem neki kell megtörnie a kialakult csendet. A történések egyelőre a várt eredményeket hozták, de csak akkor lehet biztos a sikerében, ha ez továbbra is így marad.

- Mégis miért hiszed azt, hogy belemegyek? – kérdezett rá gyanakodva. Karjait összefonta mellkasa előtt, szemei kissé összeszűkültek. Nem mehetek bele… Nem, nem és nem!

- Hidd el, nincs semmilyen hátsó szándékom. Csak beszélgetnénk, összeismerkednénk, mint két átlagos kisvárosi lakos – mosolyodott el a mondat végére. Tudta, hogy jó irányba halad, már csak a kegyelemdöfést kell bevinnie, de ahhoz nagyon fontos a pontos időzítés.

- És ez nekem miért is lenne jó? – Ajkait kissé összepréselte, így arcán már tisztán látszottak a feszültség nyomai, ezzel pedig egyértelmű jelet adott a férfinek.

- Először is: szereznél egy újabb barátot. Másodszor: a kis barátnőiddel ellentétben, engem nem az énekesi mivoltod miatt érdekelsz, én a nőt látom benned. Sajnos, egy párszor már kifejtetted, hogy semmi esélyem nálad, de ez még nem jelenti azt, hogy nem ismerkedhetnénk össze. – Itt egy kis hatásszünetet tartott, s erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne bukjon le. – Tudom, milyen érzés, mikor az emberek hobbiból egy céltáblát tűznek a hátadra, jobban, mint itt bárki. – Mélyen a zöld szemekbe nézett, hogy fokozza a hatást. – Jó, elismerem – mosolyodott el, s félre tekintett, mintha zavarban lenne –, a kettőnk helyzete nem teljesen ugyan az, hisz én közel sem vagyok olyan ismert, mint te, de – jobb kezével a tarkóját kezdte vakargatni, ezzel tovább fokozva a helyzetet – az érzés, akkor is ugyan az. Gondoltam, jól esne valaki olyannal összemelegedni, aki – részben legalábbis – megérti a helyzetedet. – Monológja végére már alig bírta elfojtani elégedett vigyorát. A lány arcán pont azok a változások mentek végbe, amiket várt: gyanakvás, amiből szépen lassan felengedett, s a kíváncsiság került előtérbe, megfűszerezve némi megértéssel.

Hope végig Damon arcát fürkészte, de semmi arra utaló nyomot nem talált, hogy hazudna. Nem akarta elismerni, de az előbbi jelenet után, igenis meg akarta ismerni az embert, aki képes egyik napról a másikra bunkó parasztból, kedves férfivé változni. Vajon érdemes adnom neki egy esélyt?

- A bukósisakomat elhoztad? – Nem akarta ilyen könnyedén adni magát, holott egy része már szívesebben társalgott volna a közös programjukról, mintsem egy értéktelen tárgyról. Ösztönei viszont óvatosságra intették.

Damon kis híján kiesett a szerepéből, így még erősebben kellett koncentrálnia rá. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de látta, érezte, hogy már szinte a kezei között volt, most mégis kicsúszott onnan.

- Belátom, erről megfeledkeztem. A kocsimban maradt – s lejjebb hajtotta a fejét, a bűnbánat jeleként. Hosszabb hallgatás következett be újfent. A vámpír ezúton is tisztában volt vele, hogy nem neki kell megtörnie a csendet, viszont aggódott, hogy a terve befuccsolt.

- A tanároknak nem igazán én vagyok a szemük fénye, így vasárnap estétől csütörtökig nem érek rá, tanulnom kell – ment végül bele Hope. Damon érezte, hogy nagy hasznát vette a másfél évszázadon át tartó tanulás az önfegyelem terén, hisz az elégedett vigyorát még sosem kellett ilyen erősen visszafognia.

- Péntek kora este? – kérdezte egyszerű érdeklődő tekintettel, mintha a visszautasítás sem hatná meg.

- Majd meglátom – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon, s kikapcsolta a kocsija riasztóját, ezzel részéről befejezettnek nyilvánítva a beszélgetést.

- Ott foglak várni a pultnál – bólintott, s egy apró mosolyra húzódtak ajka. Elfordult a járműtől, de mielőtt még feltette volna a napszemüvegét, a kis hármas csapatra kacsintott. Nyertem.

*

Az autóban csend honolt, senki sem hozta fel a korábbi incidenst, de attól, hogy nem beszéltek róla, Hope érezte, hogy Damoklész kardja ott lebeg a fejük felett, s arra vár, hogy lesújthasson. A feszültség szikrázott a levegőben, az énekes ettől pedig egyre rosszabbul érezte magát. Hisz nem elég, hogy még saját magában sem tudta hova rakni az előbbi eseményt, ráadásnak itt vannak a barátai, akiknek minden kétséget kizárólag előbb-utóbb be kell számolnia. Illő lenne előbb. A kisvárosi levegő adta nyugodtság egyik napról a másikra semmivé foszlott, ami nem nyerte el a lány tetszését. Saját magán se tudott kiigazodni. Mindene a színpad, most mégis legszívesebben sikítva menekülne a pénteki fellépés lehetőségétől; Jenny-n kívül egy lányt se engedett közel magához, Caroline most mégis eléggé jó úton halad e felé; Damont egy egoista nőcsábásznak ismerte, s most mégis, egy pár perces beszélgetés folyamán egy új oldalát mutatta meg, s elérte, hogy találkozni, beszélgetni akarjon vele, hogy igazán megismerhesse a férfit. Ez egy kissé ijesztőnek hatott a számára. Sok srác próbálta már felkelteni a figyelmét, mind kudarcot vallottak, hisz számára csak Paul létezett.

Jenny mindig azt mondta, számomra ő a nagy Ő. Nincs értelme tovább keresgélnem. Minket az Isten is egymásnak teremtett. Ebben pedig nem is kételkedett soha. Damon is csak olyan, mint a többi. Még ha össze is barátkozunk, több úgy sem történhet köztünk, hisz nekem párom van, aki szeret, s akit szeretek. Bárcsak itt lenne…

Egy szomorú sóhaj hagyta el ajkait. Magán érezte útitársai fürkésző pillantását, ezért úgy gondolta, illő lenne megmagyaráznia hangulatváltozását.

- Hiányzik Paul – mondta szomorúan. – Ő mindig tudta, mikor mi kell mondani, vagy tenni.

- Most a pénteki buliról, vagy Damonről beszélsz? – kérdezett rá nyíltan Caroline, amivel mindenkit megdöbbentett. Hope-pal szemben még senki sem engedte meg magának ezt a stílust, barátain kívül. Ezzel viszont – miután túltette magát kisebb felháborodásán – még inkább kivívta a rokonszenvét. Nem körített ostobaságokkal, amik csak az idő húzására lennének alkalmasak.

- Talán… Is-is – adta meg az őszinte választ, s közben megállt a szőke hajú lány otthonánál.

- Tudod, Hope, nem rosszakaratból mondtuk azokat Damonról – kezdte csendesen.

- Igen, értem. De kérlek, ne féltsetek ennyire, tudok magamra vigyázni, tényleg – bizonygatta, amivel Stefant és Elenát egyáltalán nem tudta meggyőzni.

- Rendben, végül is a te dolgod, de ha bármi van, én itt leszek – mosolygott rá. – Holnap?

- Oké, úgy jövök, vagy jövünk…

- Jövünk – szólt közbe a barna hajú lány.

- Akkor jövünk, ahogy ma is, jó? Ez rátok is vonatkozik – nézett hátra a párosra.

- Értettük – tisztelegtek mind a hárman, majd elnevették magukat. A korábbi feszültségnek nyoma sem maradt, s ez felettébb jó érzéssel töltötte el az énekest.

Miután mindenkit hazaszállított, hasa korgása egy kicsit gyorsabb tempóra ösztökélte, hiszen tudta, otthon várja a finom főtt étel. A közös kései ebéd után viszont egy olyan dolog következett be, amiről sosem gondolta volna, hogy a délutánjai nagy részét ki fogja tölteni. A tanulnivalót és az írásbelit az íróasztalára pakolta, s két méteres távolságból szuggerálta erőteljesen. Miért nem tudnak maguktól elkészülni, vagy a fejembe repülni a tudás? Sajnos, a kitartó fixírozás öt perc elteltével sem hozott semmilyen varázslatos eredményt, így szó szerint odavánszorgott, majd hozzálátott.

Két óra múlva a telefon csörgése ébresztette fel. Kissé morgósan emelte a füléhez a készüléket, miközben szabad kezével beletúrt kócos hajába. Mikor elakadt a geometria feladatok érdekfeszítő világában, mindig ezt csinálta, aminek köszönhetően egy madárfészekre emlékeztető valami trónolt a feje tetején. Hálát adott Istennek, amiért senki sem láthatta, hiszen még a nyála is kifolyt alvás közben. A történelem tanulás olyannyira izgalmas volt, hogy öt perc után laposakat kezdett pislogni, s tíz perc után ugyanannak a mondatnak háromszor kellett nekifutnia, hogy megértse. Sajnos, a következő bekezdésig már nem sikerült eljutnia…

- Haló? – szólt bele rekedtesen.

- Szia! Rosszkor hívlak? – kérdezte egy fiú hang. Hope-nak még legalább két percre lett volna szüksége, hogy azonosítani tudja a gazdáját.

- Nem, épp törit tanultam. – A hívó fél erre harsány nevetésben tört ki.

- És annyira érdekelt, hogy elaludtál közbe? – kérdezte még mindig nevetve. Az énekes egyre jobban kezdett magához térni, s már fel is ismerte őt.

- Jeremy, ez nem vicces. Ha így folytatom Saltzman tuti megbuktat. Már csak erre van szükségem – morogta.

- Ne aggódj, Saltzman jó fej. Nekem is megengedte, hogy tiszta lappal indítsak, ráadásul, mikor a bukás szélén álltam, megengedte, hogy írjak egy házi dogát a helyi mítoszok hatásáról.

- Azon belül? – érdeklődött.

- A vámpírokról.

- A vámpírokról? – alig bírta visszafogni a kitörni készülő kacagását.

- Ha itt éltél volna, tudnád, hogy régen mennyire erősen hittek bennük. Elolvasod, amit írtam?

- Oké, szívesen. Na de mondd csak, miért hívtál? Gondolom, nem a vámpírokról szeretnél beszélgetni.

- Arra gondoltam, hogy valamikor megint elugorhatnánk a Grillbe.

- Jó ötlet. Mit szólnál a szombathoz? Jöhetnél délre, s akkor itt megebédelnénk, utána pedig miénk az egész délután – ajánlotta teljesen felvillanyozva. Régen állandó pörgés volt az élete, a kelleténél nem töltött több időt otthon, hacsak nem Jenny, vagy Paul jöttek el hozzá.

- Benne vagyok. Mikorra menjek pontosan?

- Gyere fél-tizenkettő körül. Addigra már biztos összekapom magam és az ebéd is kész lesz.

- Fél-tizenkettőre ott vagyok. Szia!

- Szia!

Mosolyogva nyoma meg a hívás vége gombot, ami azonnal lefagyott az arcáról, mihelyst meglátta az asztalon heverő történelemkönyvet és a mellette lévő földrajzot. Még szerencse, hogy a következő napon egyik órája sem lesz.

Sajnos Caroline A-terve nem vált be, így maradniuk kellet a B-nél. A rosszullétet könnyedén tudta imitálni, hiszen csütörtök reggel azzal a hírrel várták őket a suliban, hogy a matekórájuk elmarad, helyette történelem lesz. Felszerelésre nem volt szükségük, hiszen a drága Mr. Saltzman röpdolgozatot íratott velük. Hope gyomra görcsbe rándult ennek hallatán, arca teljesen elfehéredett, ráadásul ájulás kerülgette. Szőke barátnője azonnal lekísérte az orvosiba, ahonnan pedig haza küldték. A doki szerencsére a kimerülés számlájára írta a történteket, és azt tanácsolta, hogy maradjon otthon erre a két napra.

Mikor hazament, döbbenten fogadták, majd Margaret azonnal ágyba parancsolta, s elkezdett egy finom húslevest készíteni. Egész nap sopánkodott és körülötte tüsténkedett, amíg Gregor rá nem szólt, hogy ezzel egyáltalán nem segít. Így az ifjú énekes zavartalanul tudott pihenni, egészet délután kettőig. Ismét a telefonja csörgése ébresztette fel, de ezúttal szerencsére nem aludt olyan mélyen.

- Igen, tessék?

- Hope Fall? – kérdezte egy szigorú női hang.

- I-Igen.

- Jó napot, itt Mrs. Cole. – A lány gyomra a nevének hallatán újfent görcsbe rándult. Már meg is bánta, hogy az új, saját számát adta meg az iskolának.

- Jó napot, Mrs. Cole! Miben segíthetek?

- Hallottam, hogy ma rosszul lett az iskolában és holnap sem jön be. Remélem ezt az időt nem csupán lustálkodással tölti, hanem szorgosan gyakorol is.

- Mrs. Cole, sajnálom, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, hogy én holnap fellépjek. Ahhoz rengeteg előkészületre lenne szükség, többek között megfelelő eszközök beszerzése és…

- Ugyan, ez itt nem egy koncert turné megállója, hanem egy középiskola. Már mindent megbeszéltem Miss. Forbsszal; zenekarra sem lesz szüksége, néhány karaoke lemezéről összeválogattunk hét számot, amiket elő kell adnia. Remélem, egy óra erejéig össze tudja szedni magát. – Bár a mondat önmagában sem hangzik túl kedvesen, hát még a tanárnő szigorú előadásában!

- Persze, Mrs. Cole, majd igyekszem. Azonnal fel is hívom Caroline-t, hogy egyeztessünk.

- Helyes. Miss. Forbest felmentettem a holnapi órái alól, így a délelőttje egy részét magára tudja szánni. Bölcsen osszák be az idejüket!

- Természetesen, tanárnő.

- Jobbulást, Miss. Fall.

- Köszönöm – de már csak a búgásnak hálálkodhatott.

Ezt-nem-hiszem-el! – mérgelődött magában. Ennyi erővel akár mehetnék is holnap suliba, hiszen így már felesleges itthon maradnom.

Talán még órákon keresztül átkozta volna a világot, ha a telefonja félbe nem szakítja a szidások áradatát. Így viszont már Caroline-nal felváltva szitkozódhattak. Öt perc után azonban kifogytak a különféle nyomdafestéket nem tűrő szavakból és megbeszélték a pénteki fellépése részleteit.

Másnap személyesen is összedughatták a fejüket, s közösen kiírták egy CD-re a hanganyagokat. A biztos siker érdekében Hope kétszer Caroline-nak, háromszor Margaretnek és Gregornak előadta a dalait. Még sosem érezte magát ennyire idegesnek egy fellépés előtt. Ráadásul a legnagyobb problémával délután kellett szembenéznie: egyedül még soha nem készülődött. Régebben, Jenny-vel sokszor sminkelték ki egymást, vagy vadabbnál vadabb ruhakölteményekbe bújtak, s ahhoz hajmeresztő frizurákat rittyentettek, de akkor még csak tizenhárom évesek voltak! A fellépések sikereit követve már nem szorultak rá a másikra, hiszen egy profi csapat állt rendelkezésükre.

Hope remegő lábakkal állt egy szál fürdőköntösben, vizes hajjal ruhásszekrénye előtt. Ötlete sem volt, hogy mégis mit vegyen fel. Először a ruháját kellett kiválasztania, csak utána akart valamilyen színpadi sminket varázsolnia magára. Bár ha jobban belegondolt, a festegetés előtt inkább a haját kellene besütnie. Lassan kezdett megbékélni a gondolattal, hogy még csak árnyéka sem lesz a megszokotthoz képest, de elhatározta, hogy akkor is megpróbálja a maximumot kihoznia magából. A ruha szett tíz perces tépelődés után az ágyon hevert: egy latexhatású fekete cicanadrág, egy arany flitteres felső, közepesen magas sarkú cipő, amibe azért járni is tud, ékszer gyanánt csupán egy bizsu fülbevaló, ami jól megy a felsőjéhez és egy hajráfot hívott segítségül, hogy a rakoncátlan tincsei ne hulljanak az arcába.

Úgy gondolta, hogy ez elég ütős hatásúra sikeredett, ezért a sminket visszafogottabbra tervezte, de sajnos, ahogy a mondás is szól: ember tervez, Isten végez. Annyira belemelegedett, hogy miután tökéletesen kihúzta szemeit felül tussal – ami eddig sosem ment valami jól – úgy érezte, itt még nem állhat meg. A végeredmény még őt is meglepte – szerencsére a jó értelemben. Életében először sikerült füstösre kifestenie szemhéjait. Nem hiába nézte előtte négyszer végig a youtube-on a folyamatot. Éljenek a XXI. század találmányai és a segítőkész kozmetikusok! Előtte a haját nagy hullámokba besütötte, s a hajráfot is feltette. Elégedetten szemlélte magát öltözködés után a tükörben.

A nagy hajcihő után ránézett az órájára, de még csak hat órát mutatott. Elszámította az időt. Azt hitte, legalább nyolcig el fog tartani a „hadművelet”. A buli nyolckor kezdődik, de ő csak kilenckor kerül sorra. Caroline-nal úgy beszélték meg, hogy majd csak közvetlenül a fellépése előtt jelenik meg, hogy mindenki azt higgye, el se fog menni. Így talán nagyobbat fog szólni. Addig viszont ötlete sem volt, hogy mit csináljon. Már épp kezdett elmerülni az unalom végeláthatatlan óceánjában, mikor a víz kékje eszébe juttatott valamit… Vagy sokkal inkább valakit.

„Éppen ezért szeretném, ha megpróbálhatnám még egyszer. Felejtsük el a korábbiakat, s ismerkedjünk meg.”

Ajkait összepréselte, s mélyen elgondolkozott. Igyekezett minden oldalról átlátni a helyzetet, de nem jutott dűlőre. Menjen? Maradjon?

„Ott foglak várni a pultnál.”

Felkapta a retiküljét, beledobálta a fontosabbnak ítélt tárgyakat, s útnak indult. Úgy gondolta, hogy nincs veszteni valója. Semmilyen terve nem volt a hátralévő három órában. Egy próbát megér.

*

Damon kissé feszülten ült a bárszéken, de igyekezett nem mutatni. Már egy órája ott gubbasztott, s egy fél üveg whisky-t is szépen lassan elkortyolgatott, de tudta, hogy józannak kell maradnia. Ez az utolsó esélye a lánynál, nem baltázhatja el. Már, ha egyáltalán eljön. Idegesen pillantott az órára: fél hét. A nagy buli a suliban nyolckor kezdődik, ezért a Grill szinte üresen állt. Tudta, ha nyolcig nem érkezik meg, akkor feleslegesen vár. A gondolatra a poharáért nyúlt, de ekkor hallotta, amint kinyílik az ajtó, s a beáramló levegő egy finom illatot hozott magával. Ajkai önkéntelenül mosolyra húzódtak, s intett a pultosnak, hogy hozzon egy pohár gyümölcslevet.

Már messziről hallotta a sarkak kopogását, mégsem fordult meg addig, amíg oda nem ért mellé. Egyik kezével lazán a lány elé tolta az üdítőt.

- Remélem nem baj. – Tisztán hallotta, ahogy a lány légzése egy pillanatra elakadt meglepetésében.

- Köszönöm. – Azzal leült a férfi mellett lévő üres székre, s belekortyolt. – Mindig meglepsz valamivel – kezdett bele mindenféle felvezetés nélkül. Félszemmel jól megnézte a ruházatát: fekete farmer, hozzá világoskék ing, ami tökéletesen illett szemeihez. Egészen… csinos.

-  Valamivel fent kell tartani az érdeklődést – válaszolta lazán, s közben gyorsan végigfuttatta a tekintetét a lányon, mintha nem is érdekelné különösebben, hogy beszélgetőpartnere mit vett fel.

Hope-nak mégis az az érzése támadt, hogy szinte beleégett a látvány.

- Kinek az érdeklődését? – kérdezett rá huncutul mosolyogva, s szemei felcsillantak. Lazán bal karjával rákönyökölt a pultra, s így féloldalasan Damon felé fordult. Egy ilyen magas labdát nem lehet nem leütni.

- Talán van valami tipped? – érdeklődött, de az a fény, ami kigyulladt a szemében, magához térítette az énekest. Zavartan pislogott párat, s kiegyenesedett a székén.

Flörtölést kezdeményeztem egy szinte idegen férfival! Te jó ég! Mi ütött belém? Lehet, hogy e kéne lépnem, mielőtt valami visszafordíthatatlant tennék…

- Remélem, nem akarsz máris magamra hagyni – térítette magához a kellemes bariton.

- Sajnálom. Mi lenne, ha az előbbit elfelejtenénk? – Mindenfele nézett, csak partnerére nem.

- Látod? Jobban hasonlítunk, mint gondoltam. – Hope meglepetten emelte rá a tekintetét. – Mindketten teszünk néha olyan dolgokat, amikre jobb nem emlékezni. – Ezeket a szavakat olyan lágysággal ejtette ki, amitől a lány izmai elernyedtek, s ajkai lágy mosolyra húzódtak. A kezdeti zavartság eltűnt, s bensőséges légkör vette körül őket.

- Azt hiszem, igazad lehet.

Két órával később is ugyan ott ültek, s zavartalanul beszélgettek. Hope teljesen felengedett, szinte észre sem vette, milyen felszabadultan mesél magáról. Bár ehhez valószínűleg az a két pohár whisky is hozzájárult, amit Damonnal ivott meg. Mikor nevetés közben az órára tévedt a tekintete, az arcára fagyott a mosoly.

- Te jó ég! Így eltelt az idő? Negyed óra múlva fellépésem van! – Azonnal talpra ugrott, s felkapta a kis retiküljét. – Sajnálom, de rohannom kel.

- Hé, várj! – kapta el a lány karját. – Majd én elviszlek téged. Ittál – intett a fejével az üres poharak felé.

- Te sokkal többet ittál, mint én – ráncolta mérgesen a homlokát.

- És látod valami jelét? – Megrázta a fejét. – A te szemeid viszont úgy csillognak, mint két smaragd.

Az ifjú énekes tudta, hogy a csillogásnak kevés köze van az elfogyasztott alkoholhoz, a kellemes társasághoz viszont annál több. Ezt azonban a világ minden kincséért sem árulta volna el.

- Rendben – egyezett bele nagy sóhajjal. Előkotorta a slusszkulcsot, s odadobta a férfinek, aki egy könnyed mozdulattal elkapta, arcán elégedett mosoly kíséretében. Odarakta a pénzt a bárpultra, kezét mintegy mellékesen a lány lapockájára tette, így azt a látszatot keltve, hogy csupán gyorsabb tempóra akarja ösztökélni.

*

A buli már javában tombolt mire odaértek, s Hope izgatottan osont be a hátsó színpadra, nyomában Damonnal. Caroline fel-alá járkált, majd előkapta telefonját, hogy megnézze az időt. Ezt a helyzetet használta ki a sunyi támadó, hogy hátulról rávesse magát. Szerencsére meg tudták őrizni az egyensúlyukat, bár éppen hogy csak.

- Jesszusom! Rám hoztad a frászt, te lány! – háborgott a szöszi.

- Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki – vigyorgott elégedetten.

- Hope! – kiáltott nem túl messziről Elena, aki tempósan közeledett feléjük, nyomában az elmaradhatatlan Stefannal. Miután Stefan végignézte a lelkes üdvözlést, ő is egy pillanatra átfonta karjait az énekes dereka körül. De abban a pillanatban mikor elengedte, meglátta az árnyékban álldogáló vámpírt.

- Damon – köszöntötte testvérét.

- Szia, öcsi.

- Hát ő meg mit keres itt? – háborgott a rendező.

- Velem jött, engem hozott el, mert ittam egy kicsit – próbálta menteni a menthetőt.

Caroline egy ideig még szúrósan nézte ex-barátját, de az egy másodpercre sem méltatta a figyelmével. Hope csillogó ruhába bújtatott testét viszont annál inkább.

- Jó, erre most nincs időnk. Irány a színpad – kezdte terelgetni az énekest, s felkapta az előre odakészített mikrofont és a lány kezébe nyomta. Mielőtt kilökte volna a színpadra, odaadott egy ásványvizes üveget.

Kortyolt egyet belőle, végzett egy-két nyakkörzést, vállkörzést, s nagy lendülettel kilépett a színpadra. Onnantól kezdve egy egészen új világba lépett. Mosolya, mozdulatai tökéletesek voltak, semmilyen mesterkélt bájt nem lehetett felfedezni. Olyan természetességgel üdvözölte a közönséget, mintha ez is hozzátartozna a mindennapi rutinjához.

*

A kis koncert olyan fergetegesre sikeredett, hogy a lánynak többször is vissza kellett térnie, így pedig a következő műsorszám fél órás csúszással került csak sorra. Bár nem túl sokan vettek részt rajta, hisz mindenki az aláírásáért, vagy egy közös fénykép reményében állt sorba. Bár újabb harminc percébe tellett, de mindenki igényét sikerült kielégítenie. Fáradtan, mégis földöntúli mosollyal az arcán sétált vissza a hátsó részhez. Szabad kezével megtörölte homlokát, s nagyot sóhajtott.

- Na és én hova kapom az aláírást? – kérdezte egy már ismert hang a háta mögül.

Hope vidáman nevetni kezdett az emlék hatására. A foci csapat tagjai ugyanis szinte kivétel nélkül kockás hasizmukat írattatták alá. Ezen fellelkesülve érkezett néhány extrémebb kérés, de Caroline határozott fellépésének hála nem durvult el a helyzet.

- Hová kéred?

- Azt hiszem, én megelégszem az alkarommal. – Beszéd közben feltűrte mindkét ingujját, majd balját odanyújtotta. Az énekes még mindig eufóriában úszott a nagy sikere miatt, így olyat tett, amit korábban sosem nézett volna ki magából.

Damon meglepetten figyelte a bőrén díszelgő számokat. A telefonszáma! Csak nem…? Annyira ledöbbent, hogy az utolsó pillanatban kapta fel a fejét, így már csak a lány hátát láthatta.

- Máris itt hagysz? – kérdezte kissé mérgesen. Nem csak ő tudta meglepni a lányt. A kis szirén rejtélyesebben viselkedik, mint ő. Egyszer hűvös és távolságtartó, máskor pimasz flörtölő, de olyankor azonnal magára parancsol, zavartan elmosolyodik, mint egy szégyenlős kislány. Ki tud kiigazodni a nőkön?! Nem akarta, hogy elmenjen. Tudta, hogy ma már esélye sincs, hogy csupán öt percre kettesben maradhassanak, de legalább valamiféle magyarázatot várt. Fogalma sem volt, hogy most mihez kezdjen. Egy kezén képes lett volna megszámolni, hányszor fordult már vele ilyen elő korábban.

- További jó szórakozást, Damon – búcsúzott el, s közben a válla fölött hátrapillantott rá. Tekintetük egy másodperce összekapcsolódott, majd a formás alak eltűnt a függöny mögött, ahonnan egyből a nézők sorai között találja magát az ember.

A vámpír egy ideig zavartan pislogott, majd kirobbant belőle a nevetés. Beletúrt fekete hajába és zavartan ingatni kezdte a fejét. Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy faképnél hagyott engem. Ha tőle válok el viszont az a csoda, ha ő nem ezt teszi. Nem számít, a végén úgy is én nyerek. Mindig.

- Készülj fel, kislány, ez még csak a bemelegítés.