"Minden ember okkal lép az életünkbe. A kérdés csak az, hogy nyitottak leszünk-e arra, hogy ezt az okot felkutassuk, még akkor is, ha a válasz, amelyre rábukkanunk nem minden esetben az, amelyre éppen várunk. Egyes emberek úgy adnak, hogy örömet okoznak, mások úgy, hogy fájdalmat. De mindkét esetben olyasmit kapunk tőlük, amelyet késleltethetünk ugyan, de elkerülnünk nem érdemes. Légy türelmes és kitartó, járj nyitott szemmel, hisz olyan kincsre is bukkanhatsz egy embertársadban, amely értékesebb bármely földi jónál."
A 46-os fő út mellett, majdhogy nem a semmi közepén egy kis fogadó állt, ahová a fáradt utazók betérhettek, s a nagy hőségben szomjukat olthatták egy üdítő, vagy valami erősebb ital segítségével. Az épület maga nem volt túl nagy, csupán pár asztal foglalt helyet a bárpult körül, s hátul egy konyha állt rendelkezésre, ha netán valaki éhségét szeretné csillapítani. Az emeleten pedig pár szoba kapott helyet, ahol a tulajdonos és megfáradt vendégei hajthatják álomra a fejüket. A berendezés nem volt éppen egy öt csillagos, de a szándéknak pont megfelel, egy éjszakát pedig mindenki kibír egy ilyen helyen. Hisz mennyivel jobb egy puha ágyon, fedéllel a fejünk fölött aludni, mintsem egy kocsiban?
Damon komoran maga elé nézve próbálta észhez térítenie magát. Már egy napja, hogy ott hagyta szeretett városkáját, s útra kelt. Szerzett magának egy gyönyörű motort: egy Kawasaki ZZR1200-at, kék színben. A tulajdonosa egy röpke beszélgetés után készséggel mondott le róla. Mivel elég újnak nézett ki a járgány és mindig ki akarta próbálni, hogy milyen vezetni egy ilyen szépséget, nem tudott ellenállni a csábításnak. Ahogy annak a vörös hajú démonnak sem, akivel egy csodás éjszakát töltött el odafönt. Nagyot sóhajtva kortyolt egyet whiskyjéből. Fogalma sem volt, hogy hová tart. Nem volt semmi különösebb úti célja. Csak ment arra, amerre a vadászösztöne hívta.
Nagy elmélkedéséből egy ínycsiklandozó illat hozta vissza. Érzékszerveit kiélesítve próbálta beazonosítani a következő áldozatát.
- Köszönöm az ellátást és a megértésüket – szólt egy női hang. S a papír ropogásából ítélve tekintélyes mennyiségű összeg cserélhetett gazdát. – További kellemes napot – köszönt el.
Damon kíváncsi volt, hogy mit kereshet egy gazdag fruska egy ilyen helyen. Azonban mielőtt beazonosíthatta volna az illetőt, már csak a csukódó ajtót mustrálhatta. Gyorsan lehajtotta a maradék italt, és jelentős borravalóval megtoldva kifizette a számláját. Felkapta a kabátját és már kint is állt az épület előtt. Szerencsétlenségére a lány már felvette a bukósisakját, és készült felszállni a járgányára. Egy pillanatra leesett az álla a fekete ZR16-os Kawasaki láttán. Azonban a vezetője még inkább magára vonta a férfi figyelmét: a fekete motoros ruha kellően, de még se vérlázítóan emelte ki az idomait. A dzseki cipzárja egy kicsit le volt engedve, s az előrehajolásnak köszönhetően egy másodpercre rápillantást nyerhetett a szép dekoltázsra.
A bámulásból a motor hangja ébresztette föl.
- Hé! – kiáltott rá. A sötét bukósisak miatt nem vehette biztosra, hogy rá néz, de mivel még nem indult el, valószínűleg így volt. – Nincs kedved visszajönni és meginni velem valamit ezen a szép reggelen? – kérdezte, s igyekezett minden sármát bevetni. A buta libáknak már ennyi is elég volt, hogy hanyatt vágják magukat.
- Bocs, sietek – jött a felelet, a sisak miatt kissé torz hangon. Majd felpörgette a motort, kikanyarodott az úttestre, és már el is indult.
Damon egy ideig megsemmisülten állt korábbi helyén. Még egy nő se utasította vissza Elenán és Katherinen kívül. Lehajtotta fejét, s érezte, ahogy a vadászösztön kezd előtörni belőle. Magára kapta kabátját, felvette a bukósisakját, s újdonsült szerzeményével máris az új áldozata után vetette magát.
Meglepődött azon, hogy mekkora sebességre kell kapcsolnia ahhoz, hogy utolérhesse. A táj színes csíkká olvadt, de őt csupán az ösztöne hajtotta. Mikor feltűnt a látóhatáron, még nagyobb sebességre kapcsolt. Amint mellé ért, rápillantott a mutatóra, ami 130km/h-t mutatott.
- Egy ilyen kislánynak nem kéne ilyen gyorsan hajtania, mert a végén még baja esik! – kiáltotta, mivel félő volt, hogy a másik még így se fogja meghallani, egyszerű ember lévén.
- Van valami a szavak mögött, vagy csak a szád nagy? – vágott vissza.
- Tégy próbára!
- Verseny, a városhatárig! – mondta, s máris nagyobb sebességre kapcsolt, lehagyva az újfent ledöbbent vámpírt.
Damon ajkai mosolyra húzódtak, s ajkát benedvesítette. Tetszett neki a játék. Már teljesen el volt szokva a vadászat izgalmától, hisz képességeinek és tökéletességének hála, mindent megkaphatott, azonnal. Egyetlen nőt kivéve… De ő már a múlt!
Hevesen megrázta a fejét, hogy kiűzze az oda nem illő gondolatokat, majd belehúzott. Elég rosszul jött volna ki a számára, ha egy gyenge lány legyőzné őt bármiben is!
Már épp kezdte beérni, s lassan megelőzni, de ekkor elé vágott, a másik sávba pedig nem tudott átmenni, mivel néhány autó közeledett. Ez egy csöppet felhúzta, de nem foglalkozott vele. Azonban, mikor a lány többszöri próbálkozás után sem volt hajlandó elengedni őt, kezdett paprikássá válni a hangulata. Szerencséjére viszont az utolsó autó is elment mellettük, így nyugodt szívvel kihasználhatta az egész úttestet. A nagy kanyar után úgy gondolta, hogy véghez is viszi a tervét, azonban valami váratlan történt, ami kissé megváltoztatta a helyzetet. Ugyanis jobb oldalt egy ismerős tábla fogadta: Köszöntjük Mystic Fallsban! Úgy tervezte, hogy egy jó ideig nem szándékozik találkozni ezzel a táblával. A nagy sietségben nem figyelte, hogy a korábbi útvonalát teszi meg, csupán visszafele.
Sok olyan emlék és érzés tört elő belőle, amik jelentősen rontottak az egyébként idáig csodás hangulatán. Annyira lefoglalták ezek, hogy észre sem vette, hogy a sebessége jelentősen csökkenni kezdett. Csupán akkor jutott el mindez a tudatáig, mikor meglátta az úttest közepén keresztbefordult motort, rajta a csinos sofőrjével. Ekkor pedig belévillant a felismerés: vesztett. Ugyanis ellenfele a városhatár túloldalán várt rá. Hitetlenkedve megrázta a fejét, és nem túl közel leállt mellé.
- Úgy tűnik, mégis csak egy szájhős vagy – kezdte a csipkelődés a lány.
- Tévedsz! Csupán szerencséd volt! Gyere el velem a Grillbe és bebizonyítom – győzködte. Nem tudta, hogy miért, de nem hagyta valami nyugodni az új jövevénnyel kapcsolatban. Mert, hogy valószínűleg most jött először a városba, abban biztos volt. Nem látott nála sok cuccot, így feltételezhetően már ideszállíttatta a holmiját. Ráadásul eléggé vakmerően parkolt le az út közepén, tehát nyilvánvalóan nem ismeri Forbs seriffet és kollégáit, azok ugyanis egy könnyed mozdulattal megbüntetnék.
- Eleget bizonyítottál. – Bosszantotta a férfit a lekezelőnek tűnő hangnem, ezért lekapta sisakját és másképp próbálkozott tovább.
- Legalább az arcod mutasd meg. Ennyit azért megérdemel a vesztes fél is, nem? – s igyekezett hozzá a legmeggyőzőbb arcot vágni.
- Talán majd máskor – s felbőgette a motort, a kerekeket csikorgatva elfordult, és már el is száguldott.
A kékszemű vámpír meg leforrázva ült ott tovább. Egy jó öt percébe telt még képességei ellenére is, hogy feldolgozza a történteket. Először is: találkozott egy rendkívül csinos lánnyal, aki keresztül nézett rajta. Másodszor kihívta egy versenyre, hogy felkeltse az érdeklődését, de ezt – váratlan körülmények miatt – elvesztette. Majd ezek után sem volt hajlandó meginni vele egy italt, ami egy visszautasíthatatlan ajánlatnak minősült, de az a nőszemély még ezt elengedte a füle mellett. Végül teljesen faképnél hagyta. Amint ezt így szépen végiggondolta, ráébredt, hogy porig lett alázva az önbecsülése. Ezt pedig Damon Salvatore nem hagyhatja szó nélkül.
Egy külső szemlélő egy morcos férfit láthatna, aki idegesen veszi vissza bukósisakját, ennek ellenére legbelül boldogságot érzett. Végre volt valami, amivel lefoglalhatta magát. Ez pedig nem más, mint egy izgalmas – de sejtése szerint nem túl hosszú – vadászat ígérete.
*
Hope lassított a tempón, miközben a város központjába ért. Igyekezett alaposan végignézni újdonsült otthonán. A látványtól teljesen elkeseredett. Bár még közel sem járt be mindent, de így első ránézésre egy négyzetcentiméter sem hasonlított Los Angelesre. Az utcán hétköznapinál hétköznapibb emberek sétáltak, a kocsik középosztálybeliek, néhány még viszont az elégséges kategóriát sem üti meg. A park kicsi, semmilyen szórakozóhelyszerűséget sem talált, csak a rendőrséget, ami még így külső szemmel is jóval kisebbnek tűnt, mint ahova őt vitték. Ennek hatására azonban rossz érzések kerítették hatalmába, így a reggel alaposan betanult útvonalon keresztül, a korábbinál gyorsabb tempóban hazament.
Mikor elérte úti célját, erősen meg kellett kapaszkodnia letámasztott kétkerekűjén: a ház ugyanis nem csak, hogy hatalmas, de lélegzetelállító is volt egyben. Már előtte is nagy porta terült el, s sejtette, hogy mögötte talán még – ha ugyan lehetséges – kétszer akkora. Az épület fehér színben pompázott, egyszerre lehetett felfedezni rajta régi, s néhány – valószínűleg a felújítások miatt – új építészeti stílusjegyeket. Az édesanyja nem sokat mesélt, sőt… Szinte semmit sem a David előtti életéről. Csupán annyit, hogy egy kis városban éltek a nagyszülei, de ők már meghaltak. Édesapjával is Los Angelesben ismerkedett össze, így azoknak a történetek a színtere is az Angyalok városa. A látottak alapján viszont tudatosult benne, hogy anyai ágon sem elhanyagolhatóak a felmenői. Most jött rá igazán, hogy semmit sem tud imádott szülőjéről, ami eléggé elkeserítette. Ökölbe szorította kesztyűs kezét és megpróbált úrrá lenni kitörni készülő érzelmein. Miután lecsillapodott, megfogta a járgányát és besétált vele a bejárati ajtóhoz. Csodálkozott, hogy itt semmilyen kerítés nem veszi körbe a birtokot. Ez azt a benyomást keltette benne, hogy annyira semmi sem történik itt, hogy nincs is rá szükség.
Mintha ólomsúlyúak lennének a lábai, úgy sétált fel a lépcsőn. Így közelebbről csak még több eleganciát sugárzott magából az épület. A nagy, kétszárnyú, felül üveges fehér ajtó előtt azonban leblokkolt teljesen. Most mégis mit tegyen? Csak úgy simán bemenjen? De még nem is járt itt soha. Használja a kopogtatót? Az olyan őskori és lehet, hogy meg se hallják. Csöngessen? Hiszen ez a ház az övé. Imái viszont meghallgatást nyertek, ugyanis kinyitották előtte. Egy, már a hatvanas éveiben járó öregúr mosolygott rá.
- Örülök, hogy épségben megérkezett, kisasszony. Már nagyon vártuk magát – Azzal szélesre tárta a bejáratot, hogy az új jövevény nyugodtan beléphessen.
Hope lassan, mintha félne, úgy lépett be, s szemeivel szépen, lassan igyekezett feltérképezni új, saját birodalmát. Egy nagy előtérbe érkezett, amivel szemben egy lépcső kapott helyet. Innen két boltív vezetett ki, amelyekből az egyiket téglákkal díszítették.
- Gregor! Gregor! – hallatszódott az egyik oldalról egy izgatott női hang. – Gregor! Ő az? Megérkezett? – s a korát és súlyát meghazudtoló gyorsasággal termett előtte a hang gazdája. Barna, javában őszülő haját - valamikor szoros kontyából -, most már jó pár hajszál kilógott. Csokoládé színű szemei izgatottan csillogtak, ráncos arca örömöt sugárzott. Egy fekete ruhát viselt fehér köténnyel, ami egy kissé régimódinak tűnő személyzeti egyenruhához hasonlított. Úgy érezte, már látott ilyet korábban, s mikor tekintetét zavarában visszafordította a bácsira, rájött, hogy miért. Ő fehér inget, fekete nadrágot és zakót viselt, ami szintén azt a benyomást keltette benne. Az ő tekintete is barátságos, ugyanakkor nyugalmat sugárzó. Inkább tűnt feketének, mint barnának.
- Margaret, kérlek, ne hozd rá a frászt a kisasszonyra. Még csak most jött, és máris így lerohanod.
- Ó, kisasszony, maga kiköpött olyan, akár az édesanyja – álmélkodott. – Olyan, mintha maga Rachel állna itt előttem. Tudja, én voltam a dadusa is, bizony. Bocsánat – mondta könnyektől csillogó szemekkel, s a zsebéből elővett zsebkendővel törölgette a kicsordulni készülő cseppeket. – De olyan szörnyű, hogy ő már nem lehet velünk többé.
- Igen – suttogta Hope elhaló hangon. Nem volt senki, aki ennyire őszintén mondta volna ezt, úgy, hogy igazán ismerte az édesanyját. Apjával sosem beszéltek róla. Bizonyára úgy volt vele, ha nem teszik, akkor nem is gondolnak rá, így nem érzik a hiányát.
- Margaret, elég ebből. Nem látja, hogy milyen rosszul érinti ez a téma? – szolt ezúttal nagyon felháborodott hangon a férfi.
- Elnézést kisasszony, rendkívül tapintatlan vagyok. Kérem, bocsásson meg érte. Bizonyára éhes, ha szeretné, azonnal tálalom az ebédet.
- Mi lesz az? – kérdezte, bár gondolatba valahol egészen máshol járt.
- Borsóleves, utána pedig gundel palacsinta – válaszolta készségesen. – Öt perc és már jöhet is enni – azzal már el is viharzott a téglás boltíven keresztül. A lány meg csak üres szemekkel bámult utána.
- Kérem, ne haragudjon rá a viselkedése miatt, ő már csak ilyen. Sajnos van, amin lehetetlen változtatni – mondta egy gondterhelt sóhajjal.
- Majd megszokom, azt hiszem… Megmutatná, kérem, hogy merre találom a mosdót?
- Nyugodtan tegezzen, kisasszony. Jöjjön utánam – s elindult a lépcső felé. De annak a jobb oldalánál, egy messziről nem látható ajtó állt, mögötte pedig a keresett helység.
- Úgy érzem, ebéd után szükségem lenne egy idegen vezetésre.
- Egyen nyugodtan, utána mindent megmutatok, és minden kérdésére válaszolok. Ez viszont sok időbe telik és rengeteg energia szükséges hozzá. Kint megvárom – távozása után be is csukta maga mögött az ajtót.
Itt is a fehér szín uralkodott: a csempék, a falak, a mosdókagyló a fürdőkád mind ebben a színben pompáztak. Jól esett az arcának a friss, hideg víz. Segített száműzni a fejéből a zavaró gondolatokat, és tisztázni a zűrzavart. Rövid időn belül rengeteg újdonság érte. Először is egy régi szállóban ébredt, ami cseppet sem felelt meg az igényeinek. Nem elég, hogy borzalmas az étel, koszos a fürdőszoba és kényelmetlen az ágy, még a falak is vékonyak, így végig kellett hallgatni, hogy mivel töltik a szomszédjai az esti órákat. Másodszor: az a férfi, aki miatt nem tudott este aludni, képes volt leszólítani őt. Nagyon jól ismerte – szerencsére csak hírből – a fajtáját. Az ilyennek mindegy, csak lyuk legyen. Legszívesebben képen törölte volna, hogy letörölje azt a bájgúnár vigyort a képéről. Neki volt barátja, nagyon is helyes és kedves barátja. A nyomába sem ér az a kékszemű tapló. Ezek után ráadásul még versenyre is hívja, amit – természetesen – magas fölénnyel megnyer, s még mindig nem elég. Meghívja egy italra. Ott kellett volna lelöknie a gépéről. De végül beérte annyival, hogy faképnél hagyja. Harmadszor: a város borzalmas, simán beillene egy tizennyolcadik századi filmbe. Negyedszer: az új otthona fantasztikus, eddig minden képzeletét felülmúlta. A személyzet eddig megnyerő, bár igazán egy hónap múlva skatulyázza be őket végleg. Hisz lakva ismeri meg az ember a másikat. Minden annyira új, minden annyira más, mint korábban. Sok dolgot még nem igazán tudott helyre rakni magában, ezek közül a legfontosabb az édesanyja. Nem hitte volna, hogy ilyen mélyen érinti még mindig ez a téma. Elmélkedéséből a kopogtatás hangja zökkentette ki.
- Kisasszony, az ebéd tálalva van – szólt Gregor.
- Köszönöm, azonnal megyek.
Visszatérve az előtérbe észrevette a hatalmas kristálycsillárt, ami a plafonról lógott le. Kissé hitetlenkedve rázta meg a fejét és ment tovább a téglákkal díszített boltíven keresztül az ebédlőbe. Egy, legalább húsz főre elég étkezőasztal fogadta, aminek a közelebbi végén volt megterítve az asztalfőnél. A tányérban ott gőzölgött a finom leves, aminek már messziről lehetett érezni csábító illatát. Gyorsan le is vágódott a kikészített helyére, és kanalat ragadva hozzálátott. Nem is érezte, hogy ilyen éhes lenne. De ezt betudta a hosszú útnak, hogy egy napja nem evett normális ételt és annak a sok újdonságnak. Miután mindent elpusztított, amit Margaret elé rakott, a kávéját elmélázva szürcsölgette. Az idős nő épp a borstartót vitte volna el, mikor megszólították.
- Margaret néni… – kezdte félénken a lány.
- Igen, kedvesem?
- Mesélne nekem… Kérem, mesélne nekem az édesanyámról? – nézett fel rá nagy, kérlelő szemekkel.
- Mit szeretnél tudni?
- Mindent! – vágta rá egyből. – Milyen volt kicsinek? Sok barátja volt? Milyen életet élt itt? Szerette a várost? Milyenek voltak a szülei? Honnan van ez a nagy ház?
- Hohó! Egyszerre csak egyet, kedveském. Kezdjük az elején, rendben?
- Rendben. Üljön le – mutatott egy hozzá közel álló székre. Készséggel el is fogadta az ajánlatot, hisz tudta, hogy nem rövid mesélésbe fog kezdeni.
- Kezdjük először a Fall család történetével, rendben? Nos, a tizenhetedik században telepedtek le, ők voltak az első telepesek itt. Majd utánuk a Salvatore, a Gilbert, a Lockwood és a Forbs család. Ők a mai Mystic Falls alapítói és a legtiszteletreméltóbb lakosok. Az ön családjának a története is nagyon messzire nyúlik vissza, ha jól tudom számos feljegyzés készült, azonban én ezekről pontosan sajnos nem tudok. Csupán a nagyapja, Bill Fall mesélt néha az édesanyjának. Azonban én ezeket nem hallhattam, mivel nagy titkokat is elmondott, amikről csak a család tagjai tudhattak. Na, de elég volt, ön nem arra kíváncsi, amit nem tudok. Rachel tündéri kislány volt, csillogó zöld szemekkel. Mindenki elámult a szépségétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése