IV. The hunting was starting

„Minden, minden így kezdődött. Minden azzal a csillogó, szemkápráztató, mégis fáradt és törékeny tekintettel kezdődött. Az volt a próba.”

Egy nagy változást ígérő reggel köszöntött Mystic Falls városára. A levegőben már érezhető volt, amit lakói különféle módon élték meg.

Caroline morcosan nyomta le ébresztőóráját. Máskor ilyenkor még az igazak álmát alussza, de most nem teheti meg. Mint osztályelnök, minden feladattal neki kell megbirkóznia, ami velük kapcsolatos, ráadásul az iskolai élet középpontjában is mindig ott van, a rendezvények szervezése és a pompon csapat edzése ezek mellett piskóta a számára. Az igazgatónő előző este azt mondta, hogy reggel korábban kell bemennie, mert egy rendkívül fontos feladatot fog rábízni, de a részleteket csak akkor tudhatja meg. A nagy titkolózás, az előző napon ugyan eléggé felcsigázta, de most, hogy a saját bőrén tapasztalhatta meg milyen érzés a Nappal együtt kelni, inkább tudomást sem vett volna az ügyről. Elcsoszogott a fürdőszobáig, ahol egy reggeli zuhany segítségével próbált életet lehelni magába. Miután végzett, a már korábban kiválasztott ruháit vette fel: farmer miniszoknya, fehér, spagettipántos top és egy ezüst, magas sarkú szandál. Kevés smink segítségével emelte ki arcának szépségét és hosszú, hullámos, szőke haját kifésülte, de szabadon hagyta.

Bement a konyhába, ahol az asztalon várta a kedvenc magazinjának a legújabb száma. Természetesen előfizetett, nem hagyta volna, hogy a példaképének tekintett lányról egyetlen pletyka, vagy hírmorzsa is elkerülje a figyelmét. Miközben egy almát kezdett rágcsálni, kezébe vette az újságot és teljesen elmerült benne. A telefon pityegése hozta vissza a valóságba. Elena írt neki egy SMS-t, hogy ne hogy véletlenül elkéssen a megbeszélésről. Hálásan mosolygott, s megfogadta, hogy ezért jön eggyel a barátnőjének.

*

Az említett lány épp tejet öntött a müzlijére és egy kanállal felfegyverkezve indult vissza a szobába. Stefan épp fürdött, így ő nyugodtan nézhette a kedvenc csatornáját. Miközben a reggelijét eszegette, észre sem vette, hogy valaki más is bejött.

- Vigyázz, még a végén kiesik a szádból – szólalt meg egy gúnyos hang. Elena meglepetten fordult szembe a betolakodóval. Teljesen elámult, mikor Damon csillogó kék íriszeivel találkozott.

- Hát te? – nyögte ki nagy nehezen.

- Tudtommal én még mindig itt lakom. Bár, ahogy látom, lassan te is – vigyorodott el. A lány köpni-nyelni nem tudott a meglepődöttségtől. – Tudom, hogy azt mondtam, elmegyek, de… Egy váratlan dolog közbe szólt, de nem kell aggódni, mihelyst lerendezem ezt a kis ügyet, tényleg nem fogtok látni. Egy ideig legalábbis biztosan – kacsintott, majd tekintetét a TV képernyőre emelte, ahol egy feltűnően csinos és szép lányt mutattak. Utána pedig megbotránkoztatónak tűnő képeket és pletykákat a sztoriról. – Ezek a mai fiatalok – s fejcsóválva kisétált a szobából, hátrahagyva egy, még mindig sokkos állapotban lévő Gilbertet.

Nem akarta tovább vesztegetni az idejét. Előző nap bejárta a várost, minden nem régiben eladott háznak utána nézett, s a Grillbe is bekukkantott. De semmi… Semmi jele nem volt a titokzatos lánynak. Ez azonban csak még inkább felpaprikázta érzékeit. Egy helynek nem nézett utána, ahol egy korabeli lány minden bizonnyal fellelhető péntek reggel. Így bepattant a kocsijába, kabátját az anyósülésre dobta, napszemüvegét felvette és már útnak is indult.

*

Hope nyitott szemmel feküdt az ágyán, nem tudott aludni, így inkább csak pihent. Előző nap felhívta az igazgatónő, hogy reggel megbeszéli az osztályelnökkel az érkezését, és az iskola előtt fogja várni, hogy segítsen neki. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy egy – valószínűleg – idegesítő személyt a nyakára sóznak. Eddig is csodásan feltalálta magát az élet minden területén. Morcosan felült az ágyon és az éjjeliszekrényen lévő órára nézett. Letörten vette tudomásul, hogy lassan el kell kezdenie készülődni, különben el fog késni. Dühösen lerúgta magáról a takarót, és a fürdőbe vette az irányt. Az apját okolta mindenért: hogy egy béna helyen kell laknia, idiótákkal kelljen a napja nagy részét töltenie, a párját és barátait maga mögött kellett hagynia, az egész életével együtt. Az egyetlen jó dolog, hogy az édesanyjáról többet tudhatott meg.

Míg a tus alatt állt, gondolatban újra végigment a hatalmas házban: lent a tágas előtér a régi időkben tánctérként is működött, s a nappali kapta a fogadószoba szerepét, ami sok évvel ezelőtt a városbeli társasági élet legékesebb helye volt: az alapító családok tagjai gyakori vendégeknek számítottak, s azok, akiket meghívtak ide, büszkén húzhatták ki magukat. Az ebédlőből nyílt a konyha, ahol Margaret szorgoskodott állandóan. A lépcső egyik oldalán volt egy fürdő, a másikon pedig Bill nagyapja dolgozó szobája, annak a kulcsa viszont elkeveredhetett valahova, mert sehol sem találták. A férfi az utolsó, aki betette oda a lábát. Hisz korábban is, csupán az aktuális családfő tudhatta magáénak azt a helységet. Az emeleten rengeteg vendégszoba volt, a lány nem is értette, hogy miért. Ráadásul mindegyikhez saját fürdőszoba járt. Ő azt kapta meg, amelyik korábban az édesanyjáé volt. A falak halványkékek, a padlót sötétbarna parketta fedte. Egy nagy, kétszemélyes baldachinos ágy állt, mindkét oldalán éjjeliszekrénnyel, az ajtótól srégen balra. Vele szemben egy tölgyfából készült fésülködő asztal, párnázott székkel és nagy tükörrel, ahol immár a lány szépítkezéshez használatos dolgai voltak. A helységből három ajtó nyílt: egy a folyosóra, egy a fürdőbe egy pedig egy beépített részbe, ahol a ruhái kaptak helyet. Ennek örült a legjobban, ugyanis így, legalább a nagyja holmijait ki tudták pakolni.

Miután elég ébernek érezte magát, kiszállt és egy szál törülközőben a szekrényéhez sétált. Egy ideig nézegette a bő kínálatot, majd egy fehér sortot, fekete, spagettipántos toppot és magas sarkút vett fel. A fésülködőasztalhoz leült, s elmerengett, hogy vajon mit is kezdjen magával. Az első benyomás rendkívül fontos, de nem akart nagyon kitűnni. Végül feketével vékonyan körberajzolta a szemeit, s pilláit spirál segítségével tette dúsabbá, így emelve ki zöld íriszeit. A haját megfésülte és szabadon hagyta. Egy leheletnyi parfümöt fújt nyakára, majd mindent, amit használt beledobta egy kis tasakba a szájfényével megtoldva, azt pedig a sulis oldaltáskájába, egy fehér Pradába. Azért egy bizonyos foknál nem volt hajlandó lejjebb adni.

Lesétált az ebédlőbe, ahol egy megterített asztal várta, telis-teli mindenféle finomsággal. Összeszorult a szíve: ő nem szokott reggelizni, csupán egy kávét, vagy teát iszik. Leült a helyére, s szomorúan nézett maga elé. Margaret ekkor toppant be:

- Szép jó reggelt kisasszony! – köszöntötte vidáman. – Nem tudtam, hogy mit szeret a legjobban, így mindenből készítettem egy kicsit, amit az édesanyja is szeretett.

- Köszönöm, Margaret néni. De sajnos én nem szoktam reggelizni – suttogta lehajtott fejjel.

- Legalább egy vajas, vagy lekváros pirítóst rágcsáljon el. Ne igyon üres gyomorra kávét, mert az rendkívül egészségtelen – mondta, miközben Hope kiöntötte magának az italt.

Végül nagyot sóhajtva megadta magát és egy eperlekváros pirítóst megevett, utána pedig megitta a megérdemelt koffein adagját. Gyorsan felszaladt fogat mosni és szájfényt tenni ajkaira, utána pedig rövid búcsúzkodás után rohant a garázsba. Kapkodó mozdulatokkal indította be gyönyörűséges és imádott motorját, és indult útnak. Előző nap gondosan a szájába rágták hol találja meg az iskolát, így nem volt gond az odajutással.

*

Caroline adrenalin szintje az egekben állt, s nem bírt egy helyben maradni. Állandóan a karóráját leste, s várta, hogy a célszemély megérkezzen. El se merte hinni, hogy pont Ő jön ide. Alig várta, hogy végre beszélhessen vele. Mindenben a segítségére akart lenni, tanácsokat szeretett volna kérni, s remélte, hogy nagyon jól össze fognak barátkozni. Ráadásul így a végére járhat annak a gyanús botránynak, ami a napokban történt. Nem akarta elhinni, hogy pont egy olyan céltudatos lány, mint Hope Fall képes bedrogozva bulizni és megcsalni a párját, aki nem más, mint a híres modell és színész, Paul Turner, aki után rengeteg lány csorgatta a nyálát. Sokadszorra elővette a mobilját, de nem értesíthette barátnőit a dolgokról, az igazgatónő szigorúan megtiltotta.

Hirtelen egy ismerős kocsi zúgás hangjára lett figyelmes, s tekintete elsötétült. Nem tudta, hogy vajon mit keres itt Damon Salvatore, de abban biztos volt, hogy ha ő itt van, akkor semmi jóra nem szabad számítani. A férfi leparkolt, s a kabátját fogva kipattant a járművéből. Mikor észrevette a szőke lányt, elmosolyodott és felé vette az irányt.

- Jó reggelt, Caroline! Csak nem Elenára vársz? Lehet, hogy késni fog, sürgős elintéznivalója akadt az öcsémmel – célozgatott félreérthetetlenül.

- Először is: semmi közöd hozzá, hogy kire várok! Másodszor: nem érdekel az álompáros hálószoba titkai – válaszolta mérgesen, s igyekezett az útra figyelni, hátha meglátja az új lányt.

- Szóval tényleg vársz valakire. Csak nem egy fiúra? Ilyen könnyen túlléptél rajtam? Ez azért egy kicsit fáj – játszotta a sértettet. A lány igyekezett nem törődni vele, s mikor megpillantotta a fekete motoron utazó lányt, egyből felvidult.

- Bocsi, de nincs rád időm. Körbe kell vezetnem az új lányt – mondta, s sietősen elindult az említett személy felé. Damon már korábban is felfigyelt rá, a motor hangját könnyedén felismerte. Izmait megfeszítve várta, hogy miután leparkolt a kis újonc, levegye a bukósisakját, s megpillanthassa végre az arcát. Miután az megtörtént, képességének hála messziről is tökéletesen láthatta a szép arcot, a rubintként csillogó íriszeket és kívánatos ajkakat. Azonban volt egy olyan érzése, hogy már látta valahol, de, még ha vasfűvel kínoznák, akkor se tudná megmondani, hogy hol és mikor.

Hope érdeklődve szemlélte az elé siető lányt, immár megszabadulva fejvédőjétől. Szőke haját és kék szemeit látva Jenifer jutott eszébe, de ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette, és kíváncsian hallgatta a jövevényt.

- Szia, a nevem Caroline Forbs, én vagyok az osztályelnök, a pompon csapatkapitány és a fő rendezvényszervező – mutatkozott be lelkesen és nyújtotta a karját. Hope egy ideig nézte a felé tartott jobbot, majd egy rövid gondolkodás után elfogadta.

- Üdv, Hope Fall, de ezt bizonyára tudod… - mutatkozott be.

- Igen és még rengeteg dolgot is, bár nem tudom, hogy ezekből mennyi igaz – kezdte félve. Hope-nak egyből leesett, hogy valószínűleg leginkább a múltkori húzására utal.

- Mindennek van igazság alapja – rántotta meg a vállát. Nem akart erről beszélni, s ezt a szöszi észre is vette.

- Gyere, körbevezetlek és felvesszük az órarendedet – fogta meg a kezét és húzta maga után. Az új lányt meglepte ez a váratlan közvetlenség, de nem húzta el a kezét. Egy része azt súgta, hogy jó embert küldtek elé, míg a másik hevesen tiltakozott ellene. Egy erős széllökés viszont kiverte a bukósisakját a kezéből, így kénytelen volt megállni, és lehajolni érte. Mielőtt azonban elérte volna, valaki felvette előtte. Felnézett, és mély megdöbbenésére a tegnapi férfi állt előtte. Közelebbről még helyesebbnek tűnt, de a figyelmeztető hangocska felháborodva pityegni kezdett ettől a gondolattól.

- Köszönöm – vette volna át, de az idegen nem engedte el. Vagy két percig álltak így, mindketten fogva az említett tárgyat, ami kettejük között volt fél úton, s mélyen egymás szemébe néztek.

- Damon! – szólt rá felháborodva Caroline. – Add már oda és hagyj minket békén!

- Úgy emlékszem, tegnap nem volt alkalmunk tisztességesen bemutatkozni. A nevem Damon Salvatore – s egy csókot lehelt a lány kezére, miután elvette az útból a feleslegessé vált tárgyat.

- Hope Fall – viszonozta a lány, s halványan elpirult a gesztus miatt, amiért gondolatban alaposan ostorozta magát.

- Fall? – ráncolta a homlokát.

- Igen. Az egyik alapító család leszármazottja vagyok, akárcsak ti – mondta mosolyogva, s örült, hogy így meg tudta lepni őket frissen szerzett tudásával. Őt csak senki ne nézze egy ostoba libának!

Damon ezen jót derült magában, hisz ő nem az alapító család leszármazottja, hanem az egyik alapító. Azonban úgy tudta, hogy Fallék már meghaltak mind. Ennek gondosan utána akart nézni, s már tudta, hogy hol fogja kezdeni.

- Vissza a gyökerekhez? – érdeklődött tovább, azonban a finom kezet még mindig nem engedte el.

- Valami olyasmi. És te? - kérdezte. Egy pillanatig a férfi nem értette, hogy mire céloz, de amikor az épület felé bökött a lány a fejével, megvilágosodott.

- Nem – válaszolta nevetve. – Csupán akadt egy kis dolgom, de már megtaláltam, akit kerestem. További szép napot hölgyeim – kacsintott, s egy intés kíséretében távozott.

Hope érdeklődve figyelte a távolodó alakot, s mikor az már elhajtott a kocsijával vette észre, hogy a bukósisakját is elvitte, mire hangosan káromkodott. Az értetlen kék szempárra nézve igyekezett lehiggadni.

- Magával vitte – morogta bosszúsan. Ennyi elég is volt a szöszi számára. Elhúzta a száját, és átkarolva a lányt megígérte neki, hogy majd hazaviszi kocsival, s szólnak Elenának, hogy segítsen neki. Ezzel pedig elkezdődött a mesedélután, ahol szegény Hope alaposan fel lett világosítva a helybeli történésekkel kapcsolatban.

A negyedénél sem tartottak, amikor már becsöngettek, s a szükséges iratok felvétele után mehettek is matekra. Mindenki összesúgott a páros mögött, ami eléggé rosszul érintette a sztárt, de ezt látva Caroline beszólogatott néhánynak, ami mosolyt csalt a zöld íriszek gazdájának arcára. Majd megnyugtatta a szöszi, hogy az igazgatónő tegnap mindenkivel aláíratott egy papírt, hogy az új diák nyugalmát nem zavarhatja senki, bár akkor nem igazán értették, hogy erre mi szükség.

A terembe belépve mindenki feléjük fordult, jó pár embernek tátva maradt a szája, s egy barna hajú lány sebes léptekkel elindult feléjük, mire Hope elhúzta a száját, de újdonsült barátnője (mert magában már így hívta, bár elég halkan) bátorítóan rámosolygott.

- Hello, Elena!

- Szia, Caroline! – ölelték meg egymást.

- Hadd mutassam be az új osztálytársunkat és barátnőmet, Hope Fallt – mutatott a mellette állóra, aki igyekezett előszedni minden információt, amit nemrég meséltek neki.

Elena Gilbert. 17 éves. Szintén alapító család leszármazott. Van egy öccse, Jeremy, aki drogfüggő volt. A szülei meghaltak egy balesetben, s most a nagynénjük neveli őket. A focicsapat kapitányával járt, Matt Donovannal, de szakítottak, s most a korábbi újonccal, a jóképű Stefan Salvatorral jár, aki Damon öccse. Így ők most az iskola álom párja.

- Örülök, hogy megismerhetlek – üdvözölte, miután végigfuttatta gondolatmenetét, s végre arcot is tudott társítani az információkhoz.

- Szintúgy – rázott kezet a hírességgel, s a feléjük lépkedő srácra emelte csokoládé színű íriszeit. – Ő a barátom, Stefan Salvatore – mutatott rá. – Stefan, ő Hope Fall.

- Elena rengeteget mesélt már rólad – mosolyodott el, mire jól oldalba bökte a zavarban lévő lány. Hope ezen mosolygott, s kezet rázott a sráccal. Kezdeti szorongása kezdett eltűnni, s úgy érezte, hogy jó helyre került, kedves emberek közé. Ettől függetlenül szíve még mindig a régi életéhez húzott.

A fiatal híresség el is felejtette, hogy milyen borzasztóan unalmas dolog iskolába járni. A magántanárai elküldték eredményeit, s hogy hol hagyták abba. A matekkal bár eléggé hadilábon állt, s félve ment ki a táblához, de utána büszkén foglalt újra helyet, mikor hibátlanul megoldotta a másodfokú egyenletet, és ezért máris bevéstek neki egy ötöst. Caroline felé fordult, aki egy padra ült tőle. A szőke lány felemelte a kezét, s ő boldogan pacsizott le vele, és mosolygott össze két másik barátjával is. Az órát végül eredményesnek könyvelte el, nem úgy, mint a következőt.

Alaric Saltzman, bár kiválóan beszélt a fiatalok nyelvén, az új lánnyal nem igazán sikerült zöld ágra vergődnie. A kérdései alig tíz százalékára tudta a választ, ami mindkettőjüket elkeserítette. Viszont tanár lévén kötelessége segíteni neki, így megígérte, hogy összeállítja azoknak a témaköröknek a listáját, amiket át kell néznie, különben meg kell buktatnia. Ennek hallatán a lány teljesen ledöbbent, és segélykérően nézett barátaira, akik bár szavakkal nem tudták, de tekintetükkel biztosították róla, hogy segítenek neki.

A többi óra eseménytelenül telt, ebédszünetben négyesbe ültek az asztalnál, s a lány érdeklődve hallgatta a sulis és gyerekkori történeteiket, bár ettől megint kívülállónak érezte magát.

- Ne aggódj, bár én már egy jó ideje itt vagyok, ezeknek a történeteknek a nagy része még számomra is új – mosolygott kedvesen a feltűnően jóképű Stefan. Hiába voltak mindketten foglaltak, ezt kénytelen volt elismerni.

- Tényleg, hisz eddig te viselted az új diák nevet – kerekedtek el Elena szemei.

- És még rám mondjátok, hogy szőke – komorodott el Caroline, miközben ásványvizét kortyolgatta, de ezen végül jót derültek.

- Nem, csak… Számomra lassan olyan, mintha mindig is itt lettél volna, velem – fogta meg barátja kezét, s mélyen egymás szemeibe néztek.

Hope álmélkodva nézte őket, miközben magára és Paulra gondolt. Az ő kapcsolatuk egészen más. Mikor ők összejöttek, a lány eléggé fiatal volt, s szinte vele, mellette nőtt fel. Egyszerre legjobb barátok és egymás támaszai, immár három éve. Mégsem emlékszik rá, hogy valaha így néztek volna egymásra. Hiába álltak testileg és lelkileg is közel egymáshoz, mindig ott volt egy fal, ami nem engedte, hogy kiteljesedjenek. Ezt azonban eddig észre sem vette. Ettől függetlenül, abban a pillanatban rendkívül hiányzott neki, hogy a férfi a karjaiba zárja, s ő ráhajthassa a fejét izmos mellkasára, miközben az lágyan simogatja a haját, csókot lehel fejbúbjára és kedves szavakat suttog a fülébe.