„I hope you know: you've lost my trust!”
~ „Remélem, tudod: elveszítetted a bizalmam...”
~ „Remélem, tudod: elveszítetted a bizalmam...”
Damon a második üveg whiskyjét
pusztította a nappaliban ülve. Ez már szinte szokásává vált az utóbbi néhány
napba. Még jó, hogy vámpírként nem kellett aggódnia az egészsége miatt.
Csalódtam benned, Damon.
- A francba már! – kiáltott
fel, s a kezében lévő, már majdnem üres üveget a tűzbe vágta. A lángok
magasabbra csaptak, de semmi nem gyulladt ki. Állandóan az ő hangja, az utolsó
mondata visszhangzott a fejében. Mi a
fenét érdekel engem, hogy mit gondol rólam egy kislány? A falra mászok tőle!
Le-fel kezdett járkálni a kandalló előtt, különféle szitkokat szórva az
énekesre, s az egész világra. Hirtelen megtorpant, s egy váratlan gondolattól
vezérelve elhagyta a panziót.
A Fall birtokig meg sem állt.
Ott felugrott a lány erkélyére, és bement a szobába. A látványtól azonban
földbegyökerezett a lába: Hope félmeztelenül feküdt Paul csupasz felsőtestén, a
takaró a derekukig lecsúszva. Nyilvánvaló, hogy mit műveltek egy-két órával
korábban. Mindez csak még dühösebbé tette. A terve, hogy Jennyvel tegye
féltékennyé Hope-ot kudarcba fulladt, csak még inkább eltaszította magától.
Villámgyorsan elhagyta a helyiséget, nem bírta tovább nézni őket. Mintha a
tőrt, amit Hope mondata után a szívébe szúrtak, most még forgatni is elkezdik.
Dühösen indult útnak az
éjszakába. Nem kellett messzire mennie, ismét összefutott a korábbi lánnyal.
Ezúttal nem hagyott neki időt, hogy kinyissa a száját, a fához vágta és
lecsapott. Minden egyes korty egy kissé segített lenyugodnia, s rendezni a
gondolatait. Evés után kitörölte az áldozata gondolatait, majd hazafelé vette
az irányt.
Eddig végig rossz irányból közelítettem meg. Őt ilyenekkel nem tudom az
ujjaim köré csavarni. Ahhoz túl makacs és büszke… Vicces. Talán tényleg nem különbözünk annyira, mint gondolnánk. Ezeket
a gondolatokat viszont igyekezett gyorsan elhessegetni. Egyetlen ember van, aki kiskorától kezdve ismeri, s ez nem más, mint az
az idegesítő liba. Tőle mindent meg fogok tudni róla, még jó, hogy odavittem a
Panzióba.
Az otthonába visszatérve
egyből a szobájába vette az irányt, ahol az ágyában ott szuszogott
megváltoztatott terve kulcsfigurája. Odament hozzá, de még csak egy pillanatnyi
időt sem fordított arra, hogy gyönyörködjön a látványban, pedig, mint, ahogy a
magazinok is leírták, valódi szépség volt.
- Kel fel – parancsolta, mire ébredezni
kezdett a szőkeség. – Gyerünk, nem érek rá egész nap – türelmetlenkedett.
- Damon? – nyöszörögte,
miközben fél-ülő helyzetbe tornázta magát.
- Igen, térj gyorsan magadhoz,
mert beszélnünk kell… Jobban mondva én kérdezek, te válaszolsz, jó hosszan,
tartalmasan – vázolta fel a helyzetet.
- Úh, mi történt? Nem is
emlékszem, hogy jöttünk el a Grillből. Ez a te szobád? És… Mit csináltunk mi
itt? – csillantak fel a szemei. Sikerült
behálóznom! Ez az!
- Te kidőltél, mint egy
krumpliszsák, én pedig nasiztam egyet – válaszolta bosszúsan.
- Akkor mi nem… - fancsalodott
el.
- Nem és most jól figyelj rám,
mert kezdem elveszíteni a türelmem, amit hidd el nekem, hogy nem szeretnél –
mosolygott rá gonoszan.
- Mit érdekel téged Hope?
Miért forog minden Hope Fall körül? – fakadt ki.
- Azt hittem, ti amolyan
legjobb barátnők vagytok – rajzolta ujjaival a macskakörmöket. – Akkor miért
beszélsz így róla?
- Én csak… - habogta egészen
addig, míg a vámpír használni nem kezdte az erejét.
- Úgy látom, valamit titkolsz
előlem, amit én nagyon nem szeretek, de sebaj, hosszú még az éjszaka. Először
is kezdjük a legelején. Mesélj nekem Hope családjáról, róla, mindent tudni
akarok, mi volt a jele az oviban, mikor esett ki az első foga, érted? Mindent!
- A szülei Rachel Fall és
David Bass – kezdett bele a mesébe, távolba révedő tekintettel. – Az édesanyja
volt a leggyönyörűbb nő az egész világon, csodás hanggal megáldva. Hope tőle
örökölte a sötétbarna haját és a zöld szemeit is, nem mellesleg a tehetségét.
Mikor Rachel felfedezte, hogy Hope-ban is ott van a tudás, egyből tanárokhoz
kezdte járatni, a napirendje szigorúbbá vált. De ha végzett az aznapi
feladatokkal, azt tehetett, amit csak akart. Azonban tizennégy éves korában egy
szörnyű baleset történt. Havi rendszerességgel Rachelnek el kellett utaznia, s
egy ilyen alkalommal egy súlyos balesetet szenvedett. Az autója elkezdett
lassulni, ezért félre állt. Azonban nem sokkal tőle lemaradva egy kamionsofőr
elaludt és telibe kapta. Esélye sem volt a túlélésre.
- Gondolom, Hope nehezen
viselte – vágott közbe Damon, semleges hangon és arccal. Ezzel még mindig nem
jutott előrébb.
- Az nem kifejezés. Rajongásig
imádta az anyját, ő volt a példaképe, a mentora, a legjobb barátnője, nem tudok
olyat mondani, amit ne mesélt volna el neki. Egy ilyen helyzetben az igazi
támaszt az apja jelentette volna.
- Volna?
- Igen, de Mr. Basst is
súlyosan érintette a szeretett nő elvesztése. Teljesen beletemetkezett a
munkájába, rendkívül sikeres üzletember lett, a szakmában és azon kívül is
mindenki megismerte a nevét. Hope mindent megkapott tőle, amit csak kiejtett a
száján, egyedül az édesapját nem. A házban szolgáló Page kezelte csak gyermekeként.
Hope azonban nem adta fel. Tehetségét felhasználva ő is felküzdötte magát a
legjobb énekesek közé, saját lemezeket adott ki, koncerteken lépett fel, videó klipeket
forgatott. Azonban a dalszövegek néhol elég vadra sikerültek, s a forgatáson
forró és néha kissé megbotránkoztató jelenetek készültek.
- Tipikus kamaszkori lázadás –
sóhajtotta a vámpír.
- Mindez egy célt szolgált,
hogy felkeltse David figyelmét, s végre újra az apja legyen.
- De ez nyilván nem sikerült –
fejezte be a gondolatmenetet.
- Pontosan – helyeselt.
- Mesélj nekem Paulról. Hogy
jöttek össze? – érdeklődött az idősebb Salvatore testvér.
- Hope tizenhárom éves kora óta
ismerte Pault, aki fiatalsága ellenére is már akkor modellkedett és néhány
kisebb szerepet is eljátszott a filmekben.
- Micsoda őstehetség –
fintorgott.
- Összeillenek – mondta boldogan,
de a férfi pillantása elvette kedvét az örömködéstől. – Az édesanyja halála
után közelebb kerültek egymáshoz, Paulról sugárzott, hogy mennyire odavan a
félárván maradt lányért. Hamarosan pedig feltette neki a kérdést, hogy lenne-e
a barátnője. Hope fiatal volt és naiv, még sosem volt egy kapcsolata sem, így
belement. Egy kicsit megszurkálta őket a média, de róluk minden lepergett,
szerették és a mai napig szertik egymást. S ha Hope betölti a húszat, Paul meg
fogja kérni a kezét.
- Tessék? – hüledezett.
- Igen, már régóta szó van
róla, de Paul fél attól, ha túl gyors a tempó, Hope megijed és elhagyja. Nem
igaz, hogy nem vetted észre, hogy úgy viselkedik vele, mint egy
porcelánbabával? A papucs pasik példaképe.
- Ebben egyetértünk –
bólogatott. – Na és mi a helyzet veled és Hope-pal?
- A szüleink jó barátok
voltak, így amióta csak az eszemet tudom, ismerem őt. Nagyon szép kislány volt,
a fiúk imádtak körülötte seregleni, ő azonban nem tudott mit kezdeni a
helyzettel, így inkább velem lógott. Az iskolában a kedvenc tantárgya a
testnevelés volt, amiben még a fiúk közül is a legjobbnak számított. De a
matek, vagy a kémia… A történelem! – nevetett fel az emlékek hatására. –
Azokból borzalmas teljesítményt nyújtott mindig is. Szerintem csak a családja
befolyása miatt nem buktatták meg soha. Igaz a mondás, senki sem lehet
tökéletes mindenben.
- Na és a bulik? Gondolom
eljártatok, L. A.-ben millió és egy lehetőség nyílik rá.
- Hát persze, hogy el! De
figyelnünk kellett a tulajdonosok diszkréciójára is. Nem lenne szerencsés, ha a
klub parti fotói közé rólunk is kerülnének fel, nem túl előnyös képek.
- Múltkor mégis sikerült egy
ilyet összehozni…
- Igen, hát az a buli kicsit
más volt.
- Mégis miben volt más? –
húzta fel a szemöldökét.
- Hope tizenhetedik
szülinapját ünnepeltük és…
- És? Mit titkolsz, Jennyfer? –
Az ideges pislogás, az izzadó tenyér és homlok egyértelmű jelként szolgált a
vámpír számára: valami nagy horderejű dolog lappang itt.
- Én… Én csak…
- Utoljára kérdezem: mit csináltál,
Jennyfer? – szórt szikrákat a szeme.
*
Damon rátenyerelt a csengőre,
s nem is vette le onnan a kezét, míg ki nem nyitották az ajtót. Legnagyobb
meglepetésére azonban Hope tárta szélesre a bejáratot. Rövid, fekete sortot és
toppot viselt szürke, cipzáras pulcsival, a látvány egy pillanatra
kizökkentette a lendületből.
- Jó reggelt! – köszöntötte
őket. – Kértek reggelit? – kérdezte kedvesen. – Mi nem rég végeztünk, de szólok
Margaret néninek, ő majd…
- Köszönjük, nem kérünk semmit
– lépett be Damon, maga után húzva a fal fehér Jennyt. – Van viszont valami,
amiről beszélnünk kell.
- O-Oké – hagyta rá Hope. Az
előző este nem túl szép emlékei még élénken éltek benne, de megfogadta, hogy amíg
az idősebb Salvatore testvér nem tesz, vagy mond valami olyat, addig ő hajlandó
fegyverszünetet kötni.
- Paul itt van? – érdeklődött az
idősebb Salvatore testvér.
- A nappaliban – válaszolta lassan,
kimérten. Remélte ez elegendő célzással bír, hogy ne merjen semmi olyat tenni,
vagy mondani, amivel árthat a kapcsolatának.
- Remek, akkor mi is menjünk
oda – indult meg egyből a szöszit karon ragadva.
- Hé, nem gondolod, hogy némi
magyarázatot követel a viselkedésed? – támadta le a férfit, de az csak ment,
amíg a kanapén elterülő híresség elé nem ért.
- Az enyém nem, de az övé
annál inkább, nem igaz, Jennyfer? – ültette le az immár remegő, könnyes szemű
modellt.
- Mi a fenét műveltél vele? –
csattant fel Hope, rémült barátnője láttán.
- Én nem tettem vele semmit, ő
viszont annál többet veled – kezdett bele, mire néma csend támadt a nappaliban.
– Gyerünk, mondd csak el, hogy került az a drog Hope poharába. – Az énekes erre
ledermedt, akadozó lélegzettel hátrált el egy fotelig, ahova azonnal lehuppant.
*
Hope ott ült, hallgatta Jenny
szavait, melyeket néha kissé nehézkesebben lehetett érteni a sírástól, ettől
függetlenül szakadatlanul mondta. Hallotta a szavakat, de egyszerűen képtelen
volt rá, hogy megértse.
- Mégis, hogy… Hogy tehetted
ezt velem? – nyögte ki nagy nehezen.
- Mert féltékeny voltam rád.
Hope, neked meg van mindened! Vagyon, mindenki imád, sok ezer rajongód van,
tehetség, egy barát, aki a tűzbe tenné érted a kezét, David bármit megad neked,
amit csak kiejtesz a szádon.
- Csak a szeretetet nem! Ezt
te nagyon is jól tudod! – fakadt ki. – Nagyon jól tudod, hogy egyáltalán nem
olyan felhőtlen az életem, mint ahogy te azt most leírtad! Vagyon? Az apám
éjjel-nappal dolgozik, rám sosincs ideje. Tehetség? Minden áldott nap be
kellett járnom a táncórákra, az énekórákra, hogy gyakoroljak. Tévedsz, nem imád
mindenki. Ha így lenne, nem jelentek volna meg azok a bizonyos cikkek, s most nem
csak a legutóbbira gondolok, amit neked köszönhetek. Az embernek, akiben száz
százalékosan megbíztam. Becsaptál, elárultál. Mélységesen csalódtam benned,
Jennyfer.
- Tudom, de már nagyon
megbántam. Nem ez volt a célom, csak, hogy egy kicsit…
- Egy kicsit mi?! – támadta le.
- Egy kicsit rosszabb színben
tűnj fel, hogy én…
- Hogy te? Hogy te mi? –
pattant fel a helyéről.
- Hogy én feljebb kerülhessek.
Amíg te itt vagy, végig az árnyékodban kell élnem. Hope és a barátnője. Sosem
Jenny és a barátnője.
- Miért nem mondtad el? –
értetlenkedett. – Csak egy szavadba került volna, s tartok egy kis szünetet,
hogy az idő alatt téged támogassalak. Nem erről szól a barátság? Hogy segítünk
a másikon?
- Sajnálom, Hope… Őszintén,
nagyon sajnálom… - zokogta. – Meg tudsz nekem bocsátani?
- Talán. Egyszer talán majd
meg tudok bocsátani. De most semmiképp. Egy ilyen ember, mint te, nem a barátom.
Maradj, ameddig akarsz, nem doblak ki. De számomra megszűntél létezni – vitte
be a kegyelemdöfést, majd méltóságteljesen felsétált az emeletre, a szobájába.
– Köszönöm, Damon – hálálta meg a lépcsőn felfelé menet, de nem tudott rájuk
nézni. A fájdalom, ami a szívét mardosta iszonyú volt.
Leült az ágyára, de még ideje
sem maradt arra, hogy utat engedjen könnyeinek, Paul benyitott.
- Jaj, kicsim, annyira
sajnálom – ment oda hozzá egyből. – Elképesztő, hogy ő csempészte bele a drogot
az italodba. Nem hittem volna, hogy pont ő, képes lenne ilyesmire – ölelte át
az énekest.
- Én se – rántotta meg a
vállát, amennyire tudta. Az újabb probléma máris ajtóstul ront a házba. A vigasztaló
szavak, a kedves simogatás… Nem jelentenek se megnyugvást, se… semmit se.
- Ne aggódj, én itt vagyok
veled – vigasztalta.
- Köszönöm, Paul, nagyon hálás
vagyok. De kérlek, most hagyj magamra – bújt ki az ölelésből.
- Rendben, ahogy szeretnéd. Ha
bármi van, szólj, okés? – puszilta arcon.
- Persze – erőltetett mosolyt
az ajkaira. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben kéne, hogy igazán támogassák
egymást, Hope mégis… Tehernek érezte a közelségét.
Tényleg minden a feje tetejére állt.
Egy… Még egy… S már
szakadatlanul folytak a könnyei. Kezeibe temetette arcát, s halkan zokogott.
Minden, amiért korábban oly hevesen harcolt, elveszett.
- Hope? – hallatszott egy
kedves bariton. Az énekes felkapta a fejét, és egy döbbent nyögés hagyta el
ajkait.
- Damon? – gyorsan elfordult
és pulcsija ujjaiba törölte könnyes szemeit és arcát. – Hogy kerülsz te ide? –
nézett rá újból, mikor elfogadhatónak ítélte az állapotát. A vámpír azonban
látta a vörös szemeket, a könnyáztatta arcot, a remegő ajkakat.
- Felmásztam az erkélyen –
rántotta meg a vállát és olyan damonösen elmosolyodott. Hope csuklásszerű
nevetést hallatott, majd újra sírni kezdett. Mindaz, amit Paul elől gondosan el
tudott rejteni egy álarc mögé, azt az idősebb Salvatore testvér egy mosolyával
eltüntetett.
- Hé – ment oda az ágy végén
kuporgó lányhoz. Letérdelt elé, onnan nézett fel rá. Óvatosan felemelte a
kezét, s megsimította a haját. A szipogás egy kicsit elhalkult, ezt jó jelnek
véve odamászott mellé és átölelte. Hope fejét az izmos mellkasnak döntötte,
egyik kezével belekapaszkodott a férfi ingjébe, úgy zokogott tovább. Damon nem
mondott semmit, a sírás rövidesen mégis elhalkult, majd vége szakadt.
- Sajnálom, amit tegnap
mondtam – kért bocsánatot kissé rekedtes hangon.
- Még mindig azt gondolod,
amit tegnap mondtál? – érdeklődött. Az énekes felemelte a fejét, hogy a szemébe
tudjon nézni.
- Most megint azt gondolom,
mint akkor este, miközben a pultnál beszélgettünk, kettesben – válaszolta, majd
visszabújt. – Köszönöm, Damon. Hálás vagyok neked.
- Neked bármikor, kislány – s
a haját kezdte simogatni. A megnyugtató szavak és érintések hatására Hope
elálmosodott. – Aludj nyugodtan – mormolta a vámpír.
- Itt maradsz? – kérdezte
álomittas hangon.
- Itt maradok, ne félj, nem
hagylak el – nyugtatta meg, s egy puszit nyomott a feje búbjára.
- Akkor jó. – S már el is
aludt.
Damon üresnek hitt bensőjét
lassan, de biztosan érzések kezdték elönteni, melyek ellen próbált ugyan harcolni,
de ez a meghitt pillanat minden akaraterejét felemésztette, így megadta magát.
Nem csinált semmi mást, csak hallgatta a lány szuszogását, szívverését, s
közben egyenletes tempóban simogatta. Másfél évszázad óta most először érezte
magát nyugodtnak és békésnek.
Szia Csajszi!!!
VálaszTörlésFantasztikus vagy!:)
Ááá Damon teljesen kiakadt. Sejtettem,hogy elég szarul fogja magát érezni azután, hogy Hope beolvasott neki. Utána meg még együtt látja Hope-t és Paul-t az ágyba. A legszarabb érzés a világon.
Már az elejétől kezdve tudtam, hogy Jenny egy álnok kis kígyó, de azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ő csempészte a drogot Hope piájába. Egy utolsó kis ribanc a csaj és még van képe eljátszani, hogy ő az áldozat. Hope helyében minimum megtéptem volna és még jól ki is hajítottam volna az utcára.
Ééésss Damon végre megadta magát. Annyira édes tud lenni ha akkor.
Már alig várom a folytatást, azért siess vele ;)
Millió puszi
Bianca
Szia Bianca!
VálaszTörlésKöszi szépem :D
Igen, Damon most kapott egy jó nagy adag lelki fröccsöt. Ettől szerencsére egy kicsit magához tért.
Igen, Jenny csúnyán hátba támadta a "legjobb barátnőjét". Szegény Hope-nak ez már olyannyira sok(k) volt, hogy inkább igyekezett elbújni a világ elől.
Igen, végre Damon is kezd engedni az érzelmeinek :)
Igyekszem, de ma jöttem vissza Pestre, úgyhogy a következő részre sajnos sokat kell várni, de mivel azzal elérkezünk az első évad feléhez, egy kis meglepetéssel készülök :)
Sok-sok puszi és ölelés
Sophie
Szia!
VálaszTörlésFantasztikus fejezet lett :D
El sem tudom mondani mennyire örültem a végén ennek a kis Damon-Hope vigasztalós résznek. Nagyon-nagyon aranyos volt :) Örülök, hogy Hope nem küldte el Damont úgymint Pault és, hogy a végén Damon megnyitotta az érzések felé a szívét. Innen már csak egy lépés, hogy beismerje mennyire fontos is neki Hope.
Jenny megérdemelte amit kapott, végre. Tudtam, hogy nem stilmell vele valami, de nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire. Még jó, hogy Damon kiszedte belőle a dolgot.
Szegény Hope nagyon sajnálom, hogy ez derült ki a legjobb barátnőjéről, de legalább Jenny helyett ott van neki Caroline és a többiek. Ugyanis ők sokkal jobb barátok, mint Jenny valaha is lehet. Valamint a gyerekkora is nagyon megindító, az hogy mindennek ellenére ilyen erős maradt és idáig felküzdötte magát.
Az, hogy Hope anyukája havonta rendszeresen eltűnt nagyon gyanús.
Siess a frissel, úgy mint ezzel :D
Puszi
Szia!
TörlésKöszike :D
Igen, végre elkezdenek engedni az érzéseiknek, de sajnos még hosszú utat kell bejárniuk, hogy rájöjjenek, mit is jelentenek ők egymásnak.
Igen, Jennytől fájdalmas (?) búcsút vettünk, így Damon egy újabb zavaró tényezőtől szabadult meg, ráadásul sok mindent kiderített az "áldozati báránykájáról".
Hope-nak sok mindenen kellett keresztül mennie, és sajnos a java még csak most jön. De legalább Caroline ott lesz mellette :)
Sajnos a frissre a vizsgáim miatt most egy kicsit várni kell =(
Puszi