“True friends walk in
when the whole world walks out”
„Az igaz barátok akkor is melletted lesznek, ha az egész világ ellened
fordul”
Damon az ágyában feküdt, és a plafont bámulta, miközben az
előző estén gondolkozott. Miután rájött, hogy honnan is ismerős neki a név,
beugrott Caroline-hoz, és alaposan kifaggatta. A hallottak és a látottakat
összevetve azonban nem tudott tiszta képet alkotni a csinos énekesről. Abban
azonban biztos volt, hogy rossz oldalról közelítette meg, s ráadásul még verbénát
is fogyaszt, ugyanis a bájolás nem működött. Gondterhelten beletúrt fekete
tincseibe, s azon járt az agya, hogy megéri-e a fáradtságot. Mikor viszont
eszébe jutott, hogy ezzel feladná, képzeletben egyből pofon vágta magát. Nem,
csupán új stratégiát kell összeállítania, s azzal próbálkozni. Már el is
tervezte, hogy mi lesz az első lépés, és talpra is pattant, amikor eszébe
jutott még valami, s szomorúan visszahuppant fekhelyére. Úgy gondolta, hogy nem
szabad túl rámenősnek tűnnie, így csupán majd órák után megy elé és beszél
vele. Addig viszont fogalma sem volt, hogy mihez kezdhetne.
*
Hope idegesen rágcsálta az eperlekváros pirítósát, s közben
a kávéját fixírozta. Rossz érzése volt a nappal kapcsolatban, így
legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba. A szigorú házvezető azonban ezt nem
engedte, így kénytelen-kelletlen összekapta magát. Miután befejezte a reggelit,
fogta iskolatáskáját és elindult a garázsba. A metálfekete Peugeot 908-as ott
parkolt, és már alig várta, hogy felpörgessék a motorját. A motyóját bedobta a
csomagtartóba, hogy később ne zavarja az utasait, és útnak is indult.
Már rutinosan hajtott végig az utcákon, a Gilbert ház elé.
Nem akart bemenni, ezért megcsörgette Elenát.
- Indultunk – mondta mindenféle köszönés nélkül és kinyomta.
A fiatal sztár rákönyökölt a kormányra, s úgy várakozott. Egy perc sem telt el,
máris jött a párocska, és behuppantak hátra. – Jó reggelt – üdvözölte
barátjával szinkronban.
- Nektek is – viszonozta. – Mehetünk? – kérdezte, miközben
feltette napszemüvegét.
- Persze – válaszolt Stefan. – Majd elnavigálunk, oké?
- Rendben.
A szőke lány már a ház előtt állt, mikor odagurultak elé,
amivel meg is lepte gyerekkori barátnőjét. Eddig mindig rá kellett várni, ő
készülődött a legtovább. Nagyon be lehetett sózva, ha képes volt korán
felkelni, csak azért, hogy ne okozzon bosszúságot példaképének. Útközben
egyfolytában fecsegett, az énekest dicsérte csodás hangjáért, s hogy mindig az
volt a vágya, hogy elmehessen egy koncertjére.
- Mit szólnál, ha itt, a városban lépnél fel? – kérdezte
csillogó szemekkel. Ám a hatás jelentősen eltért a várttól: Hope erősen
beletaposott a fékbe, mire mind a négyen lefejelték volna az előttük lévő
tárgyat, ha nincs bekapcsolva a biztonsági övük. A mögöttük haladók
bosszankodva dudáltak a nem túl szép műveletért.
- Nem – válaszolta ridegen, s magát lenyugtatva indult
tovább. Döbbent csend fogadta, s egymás tekintetében kutattak válasz után.
Egyetlen férfi lévén, Stefanra hárult a komoly feladat – Elena oldalba
bökésének hála –, hogy megtudakolja az okát.
- Már nem szeretsz énekelni? – érdeklődött, mire a szöszi
bosszúsan forgatta szemeit. Nagy csönd telepedett rájuk, s már kezdték feladni
a reményt, mikor is a suli parkolójában mély sóhajt vett a fiatal sztár.
- Nem véletlenül kellett idejönnöm. Ahhoz, hogy teljesen
megértsétek a helyzetet, a legelejétől kéne mesélnem a dolgokat, de ahhoz most
se kedvem, se időnk. Töri előtt még át akarom nézni az ipari forradalmakat, ha
Mr. Saltzman esetleg megint hadjáratot indítana ellenem – húzta el a száját a
keserű gondolatra és kissé nyűgösen kiszállt a járműből; társai követték
példáját.
- Ne aggódj, Mr. Saltzman egész jó fej – próbálta mosolyogva
biztatni Elena.
- Eddig nem úgy tűnt – morogta. Megállt és szétnézett az
egyre zsúfoltabb parkolóban. A lágy őszi szellő játszani kezdett hullámos
tincseivel, de ő eközben valahol egészen máshol járt. – Ha megbuktat, akkor nem
hiszem, hogy valaha még újra színpadra állhatok – olyan halkan mondta, hogy
szinte suttogásnak tűnt, barátai azonban tökéletesen hallották. Némán váltottak
komoly pillantásokat Elena és Caroline, majd előbbi Stefanba, utóbbi Hope-ba
karolva indultak útnak.
A nap a második óra végéig egészen unalmasan telt, akkor
azonban Hope magára maradt, az ének órája egyik újdonsült barátjával sem volt
közös. Eddig fel sem tűnt a számára, hogy mennyire jó, hogy ott volt neki a
pletykás, szőke Duracell nyuszi. A terembe belépve megkereste a tanári
asztaltól és a többi, vidáman csacsogó diáktól legtávolabbi helyet. Új
telefonját elővette, s szomorúan konstatálta, hogy még semmilyen fotó nincs
benne. Korábban, ha unatkozott és egyedül volt, mindig a közös képeit nézegette
Paullal és Jenniferrel. A szerelme és a legjobb barátnője képe lebegett a szeme
előtt, s mellkasában egy sötét lyukat érzett. Nagy szüksége lett volna rájuk. Ő
maga mindig is talpraesett, kemény csaj volt, s ezt kívülről is remekül tudta
mutatni, ennek ellenére mióta betette a lábát a városba, már koránt sem érezte
magát annak. Szüksége lett volna egy erős támaszra, aki átsegíti őt ezen a
nehéz időszakon.
Milyen furcsa is az
ember… Csak akkor jön rá, hogy milyen fontos neki valaki, ha már elveszítette…
Merengéséből a látóterébe bekúszó feketehajú lány
zökkentette ki.
- Szia, a nevem Piper Holloway – s kezét nyújtotta az egy
pillanatra ledermedt énekesnek.
- Szia, az enyém Hope Fall – fogadta el a köszönést.
- Úh, tehát tényleg te vagy az! – csillantak fel a barna
íriszek. – Tegnap is láttalak, de nem tudtam elhinni, hogy Te, itt vagy! Ebben
a városban! Ebben az iskolában! Kérlek, aláírnád? – nyújtotta az időközben
előhalászott posztert és CD-t. A többi lánynak sem kellett több – ezt az órát
egy fiú sem vette fel, vagy legalábbis nem ebbe a csoportba jártak –, fogták a
náluk lévő füzetet, vagy képet, és vitték a hírességhez. Csak a belépő tanárnő
mentette meg a rajongóktól.
El se hiszem, hogy
komolyan azért adok hálát az Istennek, mert elkezdődött egy óra.
Megkönnyebbülten hallgatta a negyvenes évei elején járó nőt,
amint Mozart életéről mesélt, s megígérte, hogy a következő órán megnéznek egy,
a már halott művészről szóló filmet. Az óra végéig szorgosan jegyzetelt és
figyelt. Az viszont, hogy egész idő alatt a diáktársai nagy része őt bámulta,
felettébb zavarta. Ezért nem akart egy ilyen középiskolába járni, hiszen már az
elejétől kezdve tudta, hogy ez lesz a vége. Olyan, mintha egy paparazzókkal
teletömött szobába zárták volna be. Azoknak pedig a gondolatától is felállt a
szőr a karján. Eszébe jutottak az újságok, melyeknek a címlapján az ő képei
szerepeltek, miközben egyáltalán nem ura a gondolatainak és cselekedeteinek.
Kezei ökölbe szorultak attól, hogy valaki drogot csempészett az italába. Nem
akarta megtorlatlanul hagyni az esetet, de tisztában volt vele, hogy semmi
esélye kideríteni, ki lehetett a tettes.
Amint meghallotta a csengőszót, rohant volna ki a teremből,
Mrs. Kelley hangja azonban megállásra kényszerítette.
- Miss. Fall, kérem, jöjjön ide – intette magához a
meglepett lányt. Hope homlokát ráncolva ment oda a tanári asztalon pakolászó
nőhöz. – Úgy hallottam, hogy maga egy nagyon tehetséges énekes – kezdett bele a
mondandójába, amivel egy másodperc alatt felkeltette a diákja figyelmét. –
Éppen ezért szeretném, ha az iskolai rendezvények aktív résztevője lenne. Miss.
Forbes a rendezvények egyik fő szervezője, majd beszélek vele, hogy az Ön
fellépését is tervezze be a péntek éjszakai ünnepségbe, amit a végzős diákok
kedvéért tartunk. Tudom, hogy addig már csak két napja van felkészülni, de ha
olyan jó, mint mondják, bizonyára könnyedén fel fogja venni az akadályt. Remélem,
nincs kifogása ellene – szórtak villámokat a tanárnő szemei, ami meggátolt
mindenféle ellenkezési szándékot. –.
Nagyon helyes – lágyult meg egy pillanatra. – Most viszont igyekezzen, mert
hamarosan becsöngetnek a következő órára. Gondolom, nem akar elkésni – vetette
be újra szigorú tekintetét.
Hope gyorsan hátraarcot vágott és sietve, de nem túl gyorsan
távozott a sárkány barlangjából. Hamar megtanulta, hogy ki az a személy, akivel
nem akar ujjat húzni. A közelgő feladata viszont nagyon elkeserítette.
Egyáltalán nem állt szándékában fellépni, akárki akármit is mondd, mégis
érezte, hogy ez alól nem fog tudni egykönnyen meglógni. Az egyetlen reménye a
szőke barátnője, aki már messziről hevesen integetve szaladt felé.
- Na, milyen volt? – érdeklődött azonnal. – Ugye senki sem
zargatott?
- Hát, elég vérmes természetű ének tanár létére –
gondolkodott el. – A lányok a csoportban felismertek, így néhány CD-t, meg
füzetet alá kellett írnom, mielőtt a tanárnő bejött volna – mondta kedvtelenül.
Pedig régen mennyire imádott fürdeni a népszerűségben és rajongó kedvére tenni
egy aláírás, vagy egy közös fénykép keretében!
- Ki volt az? – szűkültek össze a kék íriszek.
- Ööö – gondolkozott el az énekes. Azonban hiába erőltette
meg magát, nem jutott eszébe a lány neve. Már megszokta, hogy naponta rengeteg
rajongójával találkozik, s örült, ha az autogramot a megfelelő embernek címezte.
– Bocsi, elfelejtettem. – Zavarában idegesen beletúrt a hajába. Kényelmetlenül
érezte magát, amiért úgy gondolta, hogy csalódást okozott valakinek.
- Oké, akkor gondolom nem lehetett annyira vészes – mondta
mosolyogva. – Gyere, menjünk irodalomra. Két percünk maradt, ráadásul Elena meg
Stefan már biztos ránk várnak – húzta magával a terem felé.
- Jól van, de van valami, amit… - De valaki a szavába
vágott.
- Hope! Hope! – kiabálta az illető a folyosó túlsó végéről.
Mindketten a hang irányába fordultak. Egy izgatottságtól kipirult arcú lány
rohant feléjük, fekete tincse ide-oda himbálóztak. Mikor eléjük ért, nagy
levegőket véve próbálta lenyugtatni légzését. – Bocsi, de Zoey mesélte, tudod,
a vörös hajú lány, aki előtted ül – Hope kényszeredetten mosolygott beszéd
közben –, hogy Mrs. Kelley megkért, hogy lépj fel a pénteki ünnepségen. Már
alig várom! Az első sorban fogok állni! Már tudod, hogy melyik számaidat adod
elő? Remélem, a When I’m with you-t is, az a kedvencem! Paul nem jön el? –
érdeklődött. Az énekes azt kívánta, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld. Az
egész iskola – de ha nem is, a környéken tartózkodó diáksereg – őket nézte.
- Júúj! – sikoltott fel egy közelükben ácsorgó elsős. – Hope
Fall koncerted ad pénteken! Te el tudod ezt hinni, Amy? – fordult oda a
mellette álló osztálytársához.
Az embertömeg izgatottan mocorogni kezdett, s futótűzként
terjedt a hír: Hope Fall koncerted ad péntek este! Az énekes a megsemmisülés
küszöbén, a felbolydult méhkas közepén állt. Nem akarta elhinni, ami történik.
Ő nem ezt akarta. Caroline, látva a ledöbbent ábrázatot, megragadt a karjánál
fogva és elrángatta a legközelebbi mosdóba. Szerencséjükre senki sem
tartózkodott ott.
- Hope, mi történt? – kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Mrs. Kelley megkért, hogy lépjek fel pénteken, de előtte
egyeztessek veled – nyöszörögte.
- Értem – bólintott. Súlyos harcot kellett megvívnia
magában. Egy része örömtáncot lejtett volna a hír hallatán, a másik pedig
minimum kivégzésre küldené az énektanárt és az ostoba iskolatársaikat, amiért a
példaképét zargatják. Belenézett a zavaros zöld íriszekbe, s nagy levegőt vett,
majd indulatosan fújta ki. – Amíg engem látsz, aggodalomra semmi ok! Én vagyok
a rendezvény szervezője, és ha jól emlékszem, a te koncerted már sajnos nem fog
beleférni – sóhajtott színpadiasan. Hope meglepetten nézett rá. – Remélem,
azért nincs harag – kacsintott. Az énekes egy pillanatig szóhoz sem jutott.
Szívét melegséggel töltötte el, hogy egy lány, akit alig ismer, egy ilyen nagy
szívességet tesz meg neki, mikor nem is olyan rég mondta, hogy mindig is arra
várt, hogy elmehessen a koncertjére. Most itt lett volna az alkalom, ehelyett
inkább az ő kedvére tesz. Ajkai mosolyra húzódtak, s szorosan megölelte.
- Köszönöm! Köszönöm, Caroline! – hálálkodott.
- Ugyan, a barátnőmért bármit! – viszonozta a kedves
gesztust. Egy ideig még így maradtak, majd a szöszi hirtelen észbe kapott. – Jó
ég! Elkéstünk irodalomról!
- Basszus – káromkodott Hope. – Siessünk, mielőtt még ez is
benne lesz az újságban – zsörtölődött az osztálytársa után futva.
A folyosó már szinte teljesen kiürült, így alig egy-két
ember nézett a rohanó páros után. Sajnos így is több mint öt percet késtek, s a
tanár büntetésként kihívta őket felelni. A kérdéseket felváltva kapták, a
teljesítményük bár nem volt rossz, de kiemelkedően jó sem.
- Remélem, kisasszony, hogy nem hiszi azt, csak mert híres,
bármit megengedhet magának – mondta a tanár dühtől izzó szemekkel.
- Természetesen nem, uram. Elnézést kérek, mint mondtam
miután bejöttünk, többet nem fordul elő ilyesmi – vágott vissza finoman
burkolva.
- Rendben van. Mivel ez az első irodalom órája iskolánkban,
eltekintek a büntetéstől és osztályzatot sem kap. Miss. Forbes, öntől többet
vártam. Remélem, nem züllik el úgy, mint a többi fiatal – s itt erősen az énekesre
nézett. Egyértelmű, hogy hallott a botrányról.
- Nem áll ilyesmi szándékomban. Egy ilyen példaképpel, mint
Hope Fall – s itt az említett személybe karolt – lehetetlen, hogy ez
megtörténjen.
Mindenki döbbenten hallgatta, a barna hajú lány pedig
értetlenül nézett rá. Tisztában volt vele, hogy a szöszi tud a botrányáról,
ennek ellenére mégis ilyet mond. Ez teljesen abszurd. A kék szempár tulajdonosa
viszont csak mosolygott.
- Én nem hiszem el, amit azok a hírvadászok mondanak –súgta
oda, miközben helyet foglaltak.
- Köszi, Caroline, ez nagyon rendes tőled.
- Mondtam, a barátnőmért bármit.
Hope boldog mosollyal az arcán fordult a tanár felé, s
hallgatta unalmas előadását a realizmusról. Azonban egy szót sem fogott fel
belőle. Amikor a telefonja rezegni kezdett, az addigi próbálkozásai is kudarcot
vallottak.
A terv: beszélek ma Mrs. Keley-vel, hogy már nem férsz bele
a programba. Ha ez nem jönne be, akkor jön a B terv (mert ilyenre mindig
szükség van): Csütörtökön rosszul leszel a suliban és hazamész, pénteken pedig
nem jössz be. Az ágyadból senki sem rángathat ki ;) Caroline
Vigyorgását alig tudta leplezni, de azért megpróbált
uralkodni rakoncátlan arcizmain. Nem gondolta volna, hogy alig másfél nap
leforgása alatt így fog érezni, de belül tudta, hogy így történt: egy igaz
barátra talált.
*
Damon unottan járkált a lakásban, nem tudott mit kezdeni
magával. A terve már készen állt, és csupán arra várt, hogy az elméletből a
gyakorlatba is végül bekerülhessen. Egyedül az új prédája miatt nem ment még el
a városból, pedig már nagyon szeretett volna a visszapillantó tükörből nézni az
„Üdvözöljük Mystic Fallsban!” táblát. Semmi sem kötötte ide többé. Az öccse
zargatására még évszázadok állnak rendelkezésére, ez a hely viszont olyan
emlékeket rejt magába, amelyeket mindenáron el akart felejteni, s túllépni a
múltban történteken végérvényesen. Egy utolsó szórakozást ígérő vadászat, és
már el is húzza a csíkot Addig azonban még akad tennivalója bőven.
Az óra kettőt ütött, aminek hallatán a vámpír
megkönnyebbülten csapta össze a kezeit.
- Végre – emelte tekintetét a plafonra.
Felvette a fekete napszemüvegét, s egy szemvillanás alatt
eltűnt.
Szia Sophie:)
VálaszTörlésElőször is bocsi, hogy kicsit eltűntem, de a vizsgák eléggé kikészítettek és egy kicsit pihennem kellett...
És most a lényeg: a fejezet k*rva jó volt, nagyon tetszett. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire jól írod meg a karaktereket. Damon nagyon rá van prörögve Hopera és végre leesett neki, hogy Ő egy sztár...
Kíváncsi leszek, hogy mi lesz az új stratégiája. :)
Már alig várom, hogy olvassam.
Siess vele!!!!!
Minden jót
Ölel, csókol
Bianca
Szia Bianca!
VálaszTörlésSemmi gond, remélem kipihented magad. Remélem jól sikerültek a vizygáid:)Megértelek, én is kicsit off-oltam most érettségi után.
Köszi szépen, Damon most egy másik oldalát fogja megmutatni, ami nem marad következmények nélkül ;)
Igyekszem, már majdnem kész vagyok a felével.
Ölel, csókol
Sophie
Szia Sophie :)
VálaszTörlésMerre vagy te csajszi? :D már nagyon hiányzol remélem minden okés.
Nagyon várom az új fejezetet. Siess vele.
Ölel, csókol
Bianca
Szia Bianca!
VálaszTörlésEzer bocsi, de sajna nem vettek fel sehova, így villámgyorsan kerítenem kellett magamnak egy 1 éves sulit és kolit Pesten, ami szerencsére sikerült :) Ma igyekszem befejezni a fejezetet, holnap elvégzem az utolsó simításokat és legeslegkésőbb holnap felkerül. Neked sikerültek a vizsgáid?
Ölel, csókol
Sophie